Nagy esztétikai és történelmi élménytől esnek el a budapestiek. Mégsem láthatják ablakukból azt az óriás román nemzeti lobogót, amelyet a szatmári veteránok javaslatára a Szamos-parti városban emelnek a kétezer éves román ittlét bizonyítására. Mint jó esztendeje a maszol.ro már hírt adott róla: a hatvan méter magas árbocra tervezett és a helyi tanács által már jóváhagyott zászló mára kész kellett volna hogy legyen, de egyelőre mind a helyi lakosságnak, mind pedig az átutazó vendégeknek be kell érniük a sokkal kisebb nemzeti szimbólumok látványával.

Kiszivárgott ugyanis, hogy az e célra kiutalt százhúszezer lej közpénz egy része a hazafias veteránok kezelésében szőrén-szálán eltűnt, s ráadásul az általuk megrendelt törökországi vasoszlop-elemek sem felelnek meg a hatvan méter magassági követelménynek. minek okán kisebbre kell venni a méretet. Fájdalom, de ötven méter alá kell menni, ami többek között azt jelenti, hogy a magasabb nagykunsági homokbuckák eltakarják a román trikolórt a pestiektől! Fenébe is, erre nem gondoltak a derék veteránok. Az örömben így csak a debrecenieknek és a nyiregyháziaknak lesz részük. Ha lesz, mert bár a városháza még a múlt hetekben is idei elkészítést ígért, egyelőre a terepen nincs nyoma a komolyabb szándéknak.

A legnagyobb gondot az óriás zászló felállításának tervezett helyszíne okozza. Az úgynevezett Felső-Szamoshíd baloldali feljárójának közepén lévő pár négyzetméteres zöldövezetéről van szó. A sokat látott veteránok úgy gondolták, hogy sehol nem lesz ennyire lenyűgöző a lobogó, mint éppen itt, a város legforgalmasabb pontján. Több irányból ömlik a forgalom a hídra, s a kocsiban ülőket valósággal elbűvöli, már-már az egekbe emeli az ország legnagyobb trikolórja. A külföldieket meg minden bizonnyal csodálkozásra készteti, hisz náluk ilyesmit nem látni, pláne nyugaton, ahol inkább a munkateljesítményben, a műszaki alkotásban és a jóléti szolgáltatásokban igyekeznek nagyobbak, sőt legnagyobbak lenni.

A baj csak az, hogy a zászlóállítás hosszadalmas előkészítésével le kellene a forgalmat állítani, vagy nagyobbrészt elterelni, ám az a kérdés, hogy hová? A reggeli és a délutáni csúcsforgalom idején a két közúti Szamos-híd sem bírja, gyakran keletkeznek dugók és irdatlan hosszú gépkocsi-sorok. Ha az egyik hidat akár pár órára is lezárják, megbénul a százezres város. Márpedig a kiszemelt helynél lévő gáz, villany és más közművezetékek áthelyezése is napokig, ha nem hetekig tartana. Ráadásul a veteránok azt szeretnék (mert ugye ők irányítják a várost!), hogy a különböző nemzeti ünnepeket is az óriás zászlónál tartsák, ami megint csak a híd lezárásával, a forgalom elterelésével járna!

Főhet a fejük szegény városvezetőknek, hogy a várható botrányok elkerülése végett, most mihez is kezdjenek. Jobb híján a műszaki dolgokban igen fogékony tizenkét éves Áron nevű unokámat kérdeztem. Szerinte, ha úgyis ennyi mindenre van pénze a városnak, akkor az elterelendő forgalmat egy gyorsan összeszerelhető ponton-hídon vezessék át a Szamoson, vagy külön kocsiszállító úszó hidakon. Esetleg kölcsönözzenek az amerikai hadseregtől olyan nagyteljesítményű helikoptereket, amelyek akár száz kocsit is átdobnak egyszerre a Szamoson. Ez annál inkább könnyen mehet, mert az al-dunai Deveselu rakétaelhárító bázis építése kapcsán külön is szeretnek bennünket az amerikaiak.

Aztán, hogy bebizonyítsa mennyivel frissebb a tizenévesek gondolkozása, mint a kilencven éves veteránoké, Áronka a fejéhez csapott: ”Ha bennünket kérdez a városvezetés egy jó adag fagyiért megoldjuk az ügyet! Mi sem természetesebb, mint az, hogy a nyolcvan méter magas közigazgatási palotára (mely Erdély legmagasabb épülete!) tesznek egy szép nagy zászlót. Az egészen Brüsszelig ellátszana. S a megtakarított pénzből több kis focipályát építhetnének...