„Tulajdonképpen bárki lehet egy hálózat középpontja” – mondja Barabási Albert-László, aztán megköszöni a figyelmet, a kolozsvári Egyetemiek Háza Auditorium Maximuma pedig tapsolni kezd.

Az előadás előtt egy ismerőssel beszélgetek (mellette kapok ülőhelyet), és azt meséli, megpróbálta elolvasni a Villanások című könyvet, de nem sikerült: annyira pesszimista látásmódba és leendő valóságba, magyarán olyan sötét negatív utópiába ütközött, hogy kénytelen volt letenni. Ez a mondat azonban, amelyet idéztem, minden, csak nem pesszimista – nagyon felviszi az utolsó leütést, ha szabad ilyen képzavarral élnem. Mintha Barabási megfogadta volna Nádas Péter Helen című esszéjének zárását: „Végezetül valami jót is kéne mondanom. Rögeszmés ember vagyok.” És mond is egy jót a végén, hogy léphessen mindenki tovább.

Először látom-hallgatom élőben, eddig csak a televízióból ismertem, de így is magával ragad. Laza, könnyed, jó humorú ember, és azon csodálkozom, mennyire magával vitte a székelységét. Nem abba a poros diskurzusba szeretnék belesüppedni, amely szerint néhányan bezzeg elhagyják, csak a tényt állapítom meg: miközben az r-jei teljesen amerikanizálódtak, azt mondja: „kapcsolódnak hozzuk”, szóval a vonzatot teljesen úgy ejti, ahogy Csíkkarcfalván ejtette egykor.

Egyébként az előadás sem pesszimista, én legalábbis nem olyannak érzem. Hogy minden mindennel, mindenki mindenkivel összefügg, hogy például az én József Attila-számom egy (kezet fogtam Faludy Györggyel, aki József Attila jó barátja volt), a Székely János-számom pedig szintén (kezet fogtam Kányádi Sándorral például), az engem semmiféle reménytelenséggel nem tölt el. Persze másra is lehet gondolni, mondjuk arra, hogy ezt a szép elméletet a titkosszolgálatok és a kémek is használhatják (túlságosan naivak hozzá, válaszolja Barabási az előadás végén elhangzó kérdésre), vagy arra, amin akkor vitatkozik két fiatalember, amikor dedikálásért állunk sorba: hogy lám-lám, megfigyelnek bennünket (gondolom, a vehemensebbnek ez a Snowden-ügy is kapóra jött), semmi sem változott a kommunizmus óta. Mégis úgy érzem, hogy aki meglátja ezt a vidám arcot, hallja a fura r-eket, és tudja, itt egy fizikus beszél, nem egy próféta, aki a siralmait jött elzengeni, az nyugodtan mehet haza.

És érdekes, hogy Karinthyval kezdte az előadását. Nem is csak annyiban, hogy egy íróval (bár az írók mindent tudnak…), hanem azért is, mert van abban valami megnyugtató szépség, hogy humor és találékonyság ennyire összefüggnek. Kell tudni legyinteni a világra, ha az ember friss szemmel és friss lélekkel szeretné megpillantani. Ez nem mindig könnyű, és aki élt már egy kicsit, az beláthatja, mennyire nem az, de nincs más lehetőség, és akad, aki alkatilag is alkalmas rá.

Két tapsvihar még hátra van. Az egyik Néda Zoltánnak szól, aki fel- és levezette Barabásit, és sikerült ezt tömören és humorral tennie. A másik Balázs Attilának, aki megszervezte ezt az estet, és aki a Hangzó csodát is szervezi. Nem utazom magyarságmegtartásban, de ha abban utaznék, azt mondanám, az ilyen emberek a legfőbb garancia arra, hogy nem pusztulunk -veszünk.

A Barabási-számom meg zéróvá változott.