Örülünk is, meg nem is.

Magyar író természetesen Nádas Péternek örült volna, de így sem könnyes a szemünk. Több okból sem. Egyrészt, mert a csak novellát író Alice Munro elismerése egy hol mostohán, hol mostohábban kezelt műfaj elismerése. Mert hát Munrónak is csak úgy van regénye, ahogy A mi utcánk novellafüzérét lehet regényként olvasni Tar Sándortól.

Szóval végre egy novellista, aki felér a csúcsok csúcsára a rövid műfajjal is (Munro gondosságát jelzi, hogy négy hónapig is dolgozik egy-egy elbeszélésen). Nálunk a novellistát jobbára olyan írónak tartják a kiadók, aki nem tud regényt írni, és minden novellistát legalább egyszer, de inkább többször a nagy műfaj felé próbálják terelni, szorítani. Talán csak Szvoren Edina kivétel, aki két novelláskötet után lett olyan népszerű (szakmában és olvasók előtt), mintha három regényt írt volna.

Szóval a tavalyi „politikai” döntés után idén ismét „esztétikai” döntésnek örülhetünk, s ha ennek az lesz vagy lehet az egyik következménye, hogy az európai kiadók újra felfedezik a regény mögött a novellát, akkor már megérte. Épp emiatt is jár egy nagy piros pont Munro magyar nyelvű kiadójának a Parknak. Mert nem csupán arról van szó, hogy egy jobbára színes ismeretterjesztéssel foglalkozó kiadó egyszer csak elkezdi megjelentetni egy kanadai szerző novelláit, hanem arról is, hogy most nem kell kullogni a díjazott szerző után. A kihirdetés pillanatában ugyanis öt mű is olvasható volt magyarul. Ennél jobban az elmúlt évtizedben csak Mario Vargas Llosa teljesített a magyar piacon! Mindenki mást igazából csak az elismerés után kezdtek kiadni, már ha egyáltalán elkezdték. Mo Jen ugyanis mindmáig fehér folt a magyar olvasók térképén. Persze ma már a Parknál is fele-fele az arány a non fiction és a fiction tekintetében, nekem az idei Nobel mégis erről a viszonylag kis kiadó (most már a nagy Libri része!) bátorságáról is szól. És arról is, hogy el tudták adni a könyveket, az első két kiadás ugyanis teljesen elfogyott.

S amikor arra gondolunk, hogy Nádas és a magyar literatúra tizenegy év után ismét megérdemelne egy Nobelt, akkor gondoljunk arra, hogy Kanadának ez az első ilyen díja. Korábban volt ugyan egy fél (a kanadai születésű Saul Bellow kilencéves korától az Egyesült Államokban élt), meg huszonvalahány egyéb, de irodalomban ez az első! Pedig nem mondhatnánk jelentéktelen országnak.

És még egy szempont. Úgy írhattuk föl a listára tizenharmadik nőként Alice Munrót, hogy miközben sosem volt a gender elkötelezettje, tehát nem az első sorban áll a „küzdelemben”, mégis a női irodalom ünnepelheti magát vele. '61-ben, első könyve megjelenésének idején még azt tudatta a helyi újság róla szalagcímben, hogy egy unatkozó háziasszony kapott rá az írás ízére. Minden bizonnyal unalomból. Szerencsére a kritika hamar elfelejtette ezt a nem túl hízelgő címkét. Bár olvasói zöme nő, legnagyobb rajongói férfiak (például Jonathan Franzen), és itthon is számos értő férfi olvasója írt róla kritikát. Vagyis egy olyan nő, aki „férfiként” érvényesülhetett, már ha van bármi értelme az efféle megkülönböztetéseknek.

Én a cikk megírása után a Mennyi boldogság! című novelláját (ez az utolsó magyar könyvének is a címe) fogom elolvasni. Ez az egyetlen, amely Kanadán kívül, az oly nagyon szeretett kanadai tájon túl játszódik, és okos fricska azoknak, akik előszeretettel emlegetik őt kanadai Csehovként. (Ez a csehovozás valamiért különben nagyon elterjedt. Ulickáját például a szoknyás Csehovnak aposztrofálják, és ő sem túl boldog ettől, bár az összehasonlítás mégiscsak hízelgő.) És végre jóval nyugodtabb lelkiismerettel írom meg a regényem folytatása helyett a múlt héten kisütött novellát. Ha a svédeknek bejön, akkor már olyan nagy baj nem lehet.