Igazából most is szobrokról kellene beszélni.

Egyfelől Tormai Cécile emléke borzolja a pesti (és nem csak) közvéleményt. Bár Tarlós István a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása után visszakozott, így nem viseli majd közterület a magát „büszkén antiszemitának és fasisztának valló, és nézeteit soha vissza nem vonó” írónőről. A szobor viszont maradt, hiszen Kocsis Mátéban, a józsefvárosi polgármesterben már nem volt annyi kurázsi, hogy szembemenjen a szobrot állító „civil kezdeményezéssel”, vagyis a nép vélt hangjával, és hallgasson az akadémikusok meglepően pontos szakvéleményére. Hiszen a köztudatba már alaposan visszaszivárgott Tormay, sőt azért is mozgalom indult, hogy a tananyag is nevesítse a „politika által eltemetett” tehetséget. Ezek után egy semlegességre vágyó olvasó már nagyon nehéz helyzetben van, ha Tormaytól szeretne olvasni valamit: ha nem tetszik neki, máris a kommunisták, ha mégis, akkor a fasiszták szekerét tolja. Nyírő és Wass után egy újabb író művét teszem hát addig félre, amíg a politikai vihar levonul. Más kérdés, s talán ez az egészben a legszomorúbb, hogy a nagy vircsaft közben senki sem jut eszébe, hogy az idén százéves Weöres Sándor neve se szoborként, se utcanévként nem bukkan fel Budapesten. Lehet, hogy az volt a hibája, hogy senkinek sem kívánta a halálát, miközben írni viszont nagyon tudott?

A másik szobor Cseh Tamásé, aki körül szintén két tábor csap össze. Az egyik szerint az énekes-dalszerzőtől eleve távol áll minden, amit szoborban ki lehetne fejezni, a másik tábor viszont (és ide számolom én is magam) szívesen „találkozna” vele a városban, hiszen az emlékezet fakul, a lemez recsegni kezd, a bronz viszont bronz marad. Csakhogy Majoros István alkotása mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy felidézze bennünk Cseh Tamás félszeg mosolyú, kisfiús tekintetét, dalainak átütő erejét. Áll a jobbkezes szobor balkezes gitárral, olyan fiatalon, ahogyan azt a közönség java része nem is ismerhette, figyelmeztet erre a Heti Válaszban, Cseh egykori közeli barátja, Michnai Attila. Csakhogy a XI. kerület vezetése annyira ügybuzgó volt a szoborállítást illetően, hogy végül már a saját orránál sem látott messzebbre. A hozzátartozók is csak annyit tudtak elérni, hogy ne az első változatot állítsák köztérre, melyen Cseh Tamás ágyékkötős indiánként szerepelt volna, melynek árnyéka már gitározó énekes. Azt még megértették, hogy Cseh Tamás számára indián-identitása messze nem tartozott a közvéleményre, sose vitte színpadra, csak évente kétszer élte meg a bakonyi erdőben, távol a kíváncsi tekintetektől.

Meztelen, meztelen ember, énekel szemben a csenddel, jut eszünkbe egyik legjobb dala. Sokszor dúdoltam ezt a dalt, amikor nem, az istennek sem ment az írás, nem haladt előre regény vagy novella. Sokszor gondoltam a sorok révén arra, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember saját alkotásával szemben, hogy mennyi csöndet kell legyőzni néha egyetlen tiszta hangért.

De most nem Cseh Tamáson nincs ruha, hanem a kerületi királyokon. Akik mindenáron ki akartak szorítani maguknak valamit az énekes népszerűségéből. És ennek érdekében mindegy volt, hogy mi kerül a köztérre, csak hasonlítson rá valahogy. Sem ők, sem Majoros nem kívánt ennél mélyebbre ásni, megérteni valamit Cseh Tamás vállalt meztelenségéből. A meg nem nevezett pillanatokról. A fehér babákból. Az útra vált jobbik részünkből. A vízbe dobott kalapból. Az élet utolsó gesztusából.

Most tehát van egy szobor, amely elvileg őt ábrázolja, miközben egészen más húrokat penget, mint ahogy a Tormay szobra sem az irodalomról, az olvasásra vágyó könyvekről beszél. Úgy nézzük őket, hogy közben mindent kitakarnak magukból. És az emlékezés helyett az idegenség érzetét keltik fel, hogy már sosem lesznek úgy a miénk, ahogy eredetileg, a műveik által szólaltak meg. Ki így, ki úgy.

És megint annál az unalmas tanulságnál kötünk ki, hogy mennyire nem alkalmas a politika a kulturális emlékezés irányítására. Hogy se érzéke, se műveltsége nincs hozzá. Csak érdekei vannak, s azok is egyre rövidebb távúak. És tényleg jó lenne, ha akadna valaki, mondjuk egy független és bátor művész, aki ezt faragná szoborba. A derűs arcú politikát, mely közben saját fenekét nyalja nagy-nagy élvezettel. Élethű lenne, kifejező és kortalan. Csupa olyasmi, amiért olyan reménytelenül harcol nap mint nap.