Nemzetpolitikai gondolkodásunk központi eleme a Trianonnal elszenvedett sérelem. Ezt sokan nem tudják megérteni a környező országokban, sőt idehaza is vannak idegenszívű elemek, akik értetlenül nézik a pártelitek nyári turnéit Erdélyben. Hát tegyük rendbe ezt az „Erdélyt vissza!” – témakört. Kezdők és haladók számára következik a lényeg.

Magyarország Erdély nélkül félkarú óriás, és magyarságunk egyik ismérve, hogy vissza akarjuk csatolni mindenképpen. Ugyan 1526-ig vissza kellene mennünk ahhoz az állapothoz, amit a gépkocsik farára ragasztott matrica hirdet régi nagyságunkból. És az eredendő megszerzés is Habsburg módszerrel (benősüléssel) történt, Géza elvette az erdélyi fejedelem Sarolt nevű lányát. A 48-as álom (Unió Erdéllyel) is csak pár éve, Románia uniós csatlakozása (2007) óta valósult meg, nem minden részletében a magyar elképzeléseket követve.

Mondjuk ki, az országnak kell Erdély mint nemzeti cél, amit a politikának és/vagy a diplomáciának meg kell szereznie. Kicsit össze kell fognunk, amiben nem túl nagy a gyakorlatunk. Van feladat, van ellenség, sérelem is dögivel, és a politikai erők között erős konszenzus abban, hogy véreink és nemzettársaink elnyomás alatt élnek, kutyakötelességünk a román csendőrök és politikusok, nacionalisták és őrültek karmaiból kimenteni őket. (Ugyan volt valami népszavazás ez ügyben, de egyrészt a liberálbolsevista aknamunka, másrészt a belső széthúzás szégyenteljes eredményt, illetve eredménytelenséget produkált.)

Ha a célt már politikai konszenzus övezi, akkor a megvalósításban kell megállapodni. Kell egy közös visszaszerzési terv. Mert az nem folytatható, hogy összejön egy tábornyi ember Romániában, és egy magyarországi politikus vezényletével kétpofára szidja a románokat, revíziót hirdet és elítéli Trianont. Mások székely zászló kitűzésével harcolnak a magyar szabadságért Csepeltől Pécsig. Mások meg kijelentik, hogy ebben az ügyben nem riadnak meg a konfliktusoktól. S mindezt még esetleg összekötik magyar jelképek és feliratok felfestésével mindenféle természeti szépségekre.

Eddig ezeken a békés utakon próbálkoztunk, s be kell vallani férfiasan, hogy a bajszos osztrák származású politikus átmeneti megoldását leszámítva, amikor Észak-Erdély rövid időre visszacsatolódott, nem beszélhetünk sikerről. Marad a háború mint egyetlen lehetőség a magyar igazság érvényre juttatására. Viszont – matematika! – nagyobb ország, erősebb hadsereg, számbeli és technikai fölény a másik oldalon, hiába a mi oldalunkon az egyetlen és oszthatatlan igazság.

Előbb föl kell fejlődnünk hadászatilag, s egy emberként elfogadni, hogy itt nem lesz nagyon sokáig életszínvonal-emelkedés. Vaj helyett ágyút! A rezsicsökkentés elaprózott pénzei helyett a szolgáltatók kötelesek havonta vásárolni egy tankot, a bankszektor pedig kiválthatja a különadót vadászrepülők vásárlásával. A magyar anyák hazafiasságból fognak szülni, hogy legyen katonai utánpótlás. A roma kisebbségre költött milliárdok is nyom nélkül szálltak el évtizedeken át, ebből a pénzből is haditechnikát lehetne fejleszteni. Az legalább látszik…

Így is évtizedekbe fog telni, mire akkora katonai erőt tudunk összerakni, hogy eséllyel beszélhessünk az elcsatolt területek visszaszerzéséről (és még a NATO- államokat is meg kell győzni az igazságunkról).

Addig - célszerű taktikusan belátni – a román parlamentben dőlnek el az Erdélyt illető politikai kérdések.