Te minek vigyorogsz úgy?

Olyan élményem volt, hogy el sem hiszed.

Tegyél próbára.

Tudod, a Magyar Napok milyenek: az ember jön-megy, találkozik a barátaival vagy csak úgy összefut velük, beszélget, fröccsözik…

Én is itt élek, ha nem tudnád…

Jó na. És már vagy kétszer is beültünk a Mátyás-ház mellett egy bárba, és mindkétszer felajánlotta nekünk a pincérlány, hogy beszéljünk magyarul!

Ó, és te ennyire meghatódtál?!

Még ennél is jobban. Ráadásul két külön pincérlány volt! Az egyik azt mondta, beszéljünk nyugodtan, mert ért magyarul, a másik, hogy ha gondoljuk, hívja a kolléganőjét.

Nem sírtad el magad?

Csak majdnem. Ilyesmi még nem fordult elő velem.

De hát nem korábban, jóval korábban kellett volna megtörténnie? Mégiscsak huszonnégy évvel a rendszerváltás után vagyunk! Eltelik két évtized, és megkönnyezzük azt a román leányt, aki magyarul is ért egy olyan városban, amelyikben hatvan évvel ezelőtt még alig láttál románt?!

Nem bántam volna, ha korábban megtörténik, és ha 2013-ban nem kell annak az egyetlennek örülnöm, aki felajánlja ezt a lehetőséget. De ha nem örülnék, ezt a leányt sajnálnám le: mintha semmit nem érne a kedvessége, és semmit nem érne a jelenség maga.

Nem tagadom, hogy sokat jelent egy ilyen viszonyulás, csak azt mondom, már a mi nemzedékünkben elő kellett volna fordulnia. Gondolom, ez a lány a lányunk lehetne.

Hát majdnem, az igaz. De ha meggondolom, hogy csak néhány évvel ezelőtt azt kérdezte a doktornő a lyányom iskolájában, „Dumneavoastră în ce ţară trăiţi?!”, amikor kiderült, hogy Ágota nem beszél románul…

Éppen erre célzok! Most már megszólal egy-két ember, de mennyi kellett, hogy kimozduljanak az előítéleteikből!

Kedves barátom, olykor úgy érzem, a legnagyobb magyarok mindig csak a pohár üres felét látják, méghozzá eltökélten. Akármilyen példát hozna fel az ember, nekik nem és nem elég.

Nem érted, hogy a te örömöd megalázza a magyarságot?!

A te bánatod meg árt neki. És hadd kérdezzem meg, neked milyen előítéletekből sikerült kimozdítanod magad?! Hiszed te komolyan, hogy a románok is emberek, akik nem azt a világot és nem azokat a gondolatokat kapták örökbe a szüleiktől, amelyeket mi?! Veled nem telt el két évtized, csak velük?!

Azt tudom, hogy ők egyáltalán nem igyekeznek.

Miért, te olyan nagyon igyekszel?

Nekem nem kell igyekeznem!

Miért ne kellene? Mikor fogod már fel, hogy az a világ, amelyik merev határokon alapult (magyar–román, Trianon–Bécs, miccs–gulyás) már régen a múlté? Hogy minden összevegyült, színesebbé vált, dinamikusabbá? Miért a különbségeket hangsúlyozod folyton, ráadásul a nem létező különbségeket?

Nincs különbség miccs és gulyás között?

Előítéletek között nincsen különbség. Azok éppen olyan győzedelmesen ostobák, érkezzenek bármelyik oldalról.

Amit én mondok, azok nem előítéletek, hanem az igazság.

De jó, hogy kiderült végre!