Ambrus Attila: Sirály az István?
Alföldi Róbert – a ki tudja miért jubileuminak behirdetett, noha ősbemutatójától harminc év telt el – István, a király rendezésével elérte, amit mai celeb rendező a leginkább kíván. Napok óta róla beszél a sajtó, róla fecseg a Facebook, fröcsögnek a mélymagyarok és sápítoznak a sznobok. Vérlázító – hörögik az előbbiek. Zseniális – ájuldoznak utóbbiak.
Ám Alföldi nem érte el azt, ami egy elismert rendező álma: hogy egy népszerű színházi művet érdekfeszítően állítson színpadra, úgy, hogy legalább az ősbemutató keltette katarktikus élményt felidézze az István, a király rajongóiban.
Lehet, hogy a mi készülékünkben van a hiba?
Talán. De egy valami biztos. A mai magyar társadalom zöme, beleértve a színház- és rock-kedvelőket is, mindenütt aktuálpolitikát vizionál, még ott is ahol nincs. Vagy inkább ott, ahol nincs.
Olyanokká lettünk, mint az a műértő, aki erotikus, már-már pornográf képet rendel a művésztől, s végül miután megtekint néhány aktot, végül egy út mellett veszteglő kisautó képével távozik, mert azt mondja: van fogalma arról, mi történik a hátsó ülésen.
Nos, Alföldi Róbert rendezése mindenkiben csalódást kelthetett (volna). Rajongóiban azért, mert nincsenek az előadás során meglepő vagy hatásos megoldások. Inkább megmosolyogtatóak vannak. István elsős gyerekhez méltóan szipog apja halála miatt, a holttest – amely aztán később Hamlet atyja szellemének stílusában még párszor pihegve jő – ott van a tömegsírt jelképező homokozóban, István háta mögött, aki erről tudomást sem véve énekli: Íme itt fekszik előttem jó atyám. Vagy amikor széttrancsírozzák az áldozati fehér ló fejét, a fejnélküli paci továbbra is jól áll a négy lábán (noha a hatodikos gyerekek is tudják, hogy az egyensúlyérzet állatnál, embernél a fejben dől el.) Hiányzik Alföldi rendezéséből a túlfűtött erotika is, noha Koppány és feleségeinek, Boglárkának, Picurnak és Enikőnek a jelenete ezt egyenesen megköveteli, mert hangsúlyozza, hogy a nagyúr nem holmi pipogya fráter, hanem igazi férfi. Nos ezúttal Koppány úgy menekül a női hármas elől, mint akinek merevedési problémái vannak, csak még nem merte beismerni.
Alföldi víziójához illeszkedik a szexualitástól irtózó pogány vezér, ahogyan István is menekül a politika és a harc elől. Nem két erős egyéniség vetélykedését állítja a színpadra, az eseményeket valahonnan „fentről” irányítja egy titkos szervezet, amelynek látható arca Asztrik apát.
Így azonban elvesz az igazi konfliktus, elhalványul a ma is aktuális, bolygató kérdés. Pillanatra sem tudjuk átgondolni, hogy az István vagy a Koppány választotta út-e a helyes, eleresztjük a fülünk mellett az érveket: István felismerését Róma és az egyház hatalmáról, az alkalmazkodás szükségességét; illetve Koppány ősi jogra, a szabadság alkotó erejére való hivatkozását.
Képtelenek vagyunk végiggondolni: vajon mi a magyarság igazi nemzeti érdeke: az-e, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz, vagy hogy meghaladjuk azokat; zárkózzunk el, be, vagy mindenestől vegyük át Európa szokásait? Noha a dilemma fölöttébb aktuális, talán még Alföldi is félt ezt hangsúlyosan megfogalmazni. (Ellentétben a harminc évvel ezelőtti Szörényi-Bródy párossal.)
Nincs bennünk kétség: az AK gépfegyverekkel menetelő német katonák ellen pillanatra sincs esélyük a villákkal támadó magyar harcosoknak. S mintha Alföldi ódzkodott volna megmutatni, hogy a mai magyar társadalom legnagyobb rákfenéje a megosztottság, úgy rendezte, hogy Istvánt kizárólag Róma és a bajor lovagok támogatják, a magyarok Koppány oldalán állnak mindhányan.
Egyetlen szereplő ingadozik a két világ között és avatja élménnyé az előadást. Ő az, aki érzi, nem az Isten, csupán az ember igazsága áll kizárólag az egyik oldalon. A szótértés, a barátság a két tábor között talán mégsem teljesen lehetetlen. Koppány lányát kiválóan formázza meg Tompos Kátya. (Az Istvánt, illetve a Koppányt alakító színész neve feledhető. Talán Novák Péter táltosa érdemel említést.)
Volt még az előadásnak egy áthallásos jelenete. Amikor a harminc évvel ezelőtti bemutató szereplői Nagy Feró és Varga Miklós Trabanton begurulnak az események közepébe. Ők ott voltak a három évtizeddel ezelőtti rendszerváltásnál, s most kissé értetlenül nézik, mivé lett az ország, mivé váltak annak vezetői. Ők a múlt emberei, tiszta eszméjükön, reményükön már mindenki csak röhög.
Végül csalódhattak volna Alföldi Róbert ellenfelei, hiszen rendezésében nincsenek botrányos elemek. Talán csak az egyházról mond – önmagához képest – mértéktartó, noha könnyen lebontható kritikát. István és Koppány között sem villanyoztatott fel homoerotikus viszonyt, ahogy ezzel Feke Pál és Stohl András a közönségtalálkozón tréfálkozva fenyegetőzött.
Akik zsigerből utálják Alföldit, azért nem hagyták magukat kiábrándítani, ők úgy látták, a pipogya István maga Orbán Viktor, s a német lovagok a mai magyar jobboldal katonái. Senkit sem zavart, hogy István Európa elkötelezettje a forgatókönyv szerint, s azt még Alföldinek sem sikerülhetett átírnia.
Orbán színpadi megjelenítője legfennebb az akkori Brüsszelt elutasító Koppány lehetne. De erre hívei – akik Alföldi rendezéseit hivatalból utálják – gondolni sem akarnak, mert a nagyúr végül elbukik a színen.
Unom a művészetbe kevert politikát!