Olvasom, hogy azt mondja Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a helyi RMDSZ elnöke: „Aggasztó, hogy lassan nem maradnak partnereink ebben az országban, és ez nagyon veszélyes helyzetet teremthet.” Ez olyan, ezt úgy mondja – annak kapcsán méghozzá, hogy az államfő, elutasítva a HaKoMa (Hargita-Kovászna-Maros) magyar többségű közigazgatási régió létrehozását, megint feltette a caracali autonómiánál beakadt unalmas lemezt –, mintha akár nemrég is léteztek volna partnereink, és csak lassan fogynának a nullára, sőt mínuszba. Mintha Lepsénynél még meglettek volna (és be jó is volt velük az együttműködés, a két ország idilli viszonyáról nem beszélve!), most pedig diétába fogtak.

Holott nekünk ezekben az ügyekben igazi román politikai partnereink intézményesen nem voltak soha.

Nehogy azt mondják, hogy az államelnök székelyföldi pálinka- és üdvöskéje, Elena Udrea kolbászkereső-faló székelyföldi portyái valamiféle reményteljes stratégiai partnerséget jelentettek! Vagy a partnerség jele az lett volna, amit az államelnök első felfüggesztése után Nagy Zsolttal tett, tönkretéve politikai karrierjét, bosszúból az RMDSZ ellen? Ahogyan Borbély Lászlót próbálta elintéztetni, ugyancsak bosszúból? (Erről kissé részletesebben alább.) Vagy a nagy partneri viszony jegyében meszelték el Macoveiék és bősz pedálosaik a kisebbségi törvényt? Tudtuk nélkül indult volna el a hadjárat Markó Attiláék ellen és örvükön a magyar egyházi tulajdonok visszaszolgáltatása ellen?

Úgyhogy Antal Árpád véleményem szerint módfelett eufemisztikusan fogalmazott: alapvető nemzeti ügyeinkben – és nagyon ezek közé tartozik az a románoknak is fontos igény, hogy helyi ügyekben a döntéseket helyben hozzák meg – a többségiek utoljára az 1923-as alkotmány idején voltak partnereink, nyilván akkor is a csak a szép szavak, az ígérgetés szintjén.

Az RMDSZ a többi romániai demokratikus párttal már úgyszólván minden pozíciót kipróbált – mindegyiknek volt társa a kormányzásban és ellenzékben, mindegyikhez képest volt a másik oldalon. A legtöbb politikai eredményt alkalmasint a Năstase-kabinet idején érte el, amikor – megállapodások, úgynevezett protokollumok alapján – a törvényhozásban kormányon kívülről támogatta a szociáldemokratákat. Lehetetlen észre nem venni (és nem helyeselni) a mostani, többé-kevésbé suba alatti együttműködést is a kormánnyal. Regionalizálás ügyében még lehetnek meglepetések, most jó, hogy halasztódott (noha persze nem azért, mert a kormányszövetségnek „megjött volna az esze”, hiszen kénytelen volt elodáznia az átszervezést, nem tehetett mást), reménykedhetünk a tervezett tüntetéseink sikerében is; az viszont, ha a romániai magyar közösséget az új alaptörvény elismeri államalkotó tényezőnek, történelmi előrelépés lesz.

Azt hiszem, végeredményben az RMDSZ is elmondhatja az ismert talmudi bölcsességet: Ments meg, Uram, a barátaimtól, mert az ellenségeimmel valahogy magam is elbánok. Fenntartom ezt annak ellenére, hogy tudom, vannak köreinkben is kitartó hívei a most éppen a pártjának kiépítésével – tisztára alkotmányosan – foglalkozó államelnöknek, akik egyéb bárdolatlanságai mellett a caracaliságot is elnézik neki, s még akkor sem nem hajlandók csalódni benne, amikor nemzeti... hmm, hogy is mondjam, érzékenységünkön tesz erőszakot.

Talán nem árt egy kis múltidézés, ha már a partnerektől a régiósításig és az autonómiáig jutottunk.

2011 júliusában lapunkban, akkor még nyomtatásban is, egyik publicista kollégánk az ország közigazgatási-területi átszervezése kapcsán arról cikkezett, hogy miként helyezkedett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a koalíciós partner, értsd a PDL véleményétől eltérő álláspontra. A jegyzetet az MTI romániai tudósítója ismertette.

„Júniusban Traian Băsescu román államfő és az őt támogató PD-L azt javasolta, hogy csökkentsék ötödére a romániai megyék számát, amit az RMDSZ elutasított, mert a romániai magyarság csaknem 90 százalékát befogadó két új óriásmegyében a magyar lakosság számaránya 30, illetve 20 százalék alá csökkent volna. Az ÚMSZ szerint ’a szembehelyezkedést, az ellentmondást nem tűrő Basescu személyes sértésnek vette’ az RMDSZ álláspontját. [sic!] A szerző szerint a fő cél az RMDSZ megzsarolása, a ’Borbély-ügy’ egyfajta fenyegető üzenet, figyelmeztetés a ’renitenskedő’ magyar szervezet számára a vitás törvények őszre tervezett elfogadása előtt.” Maradjunk ennyinél, az idézetet már kétszeri elolvasásra meg lehet érteni. Illetve annyit tegyünk hozzá, hogy az ügy kapcsán megszólaltatott egyik magyar politikus szerint "megnyílott a halász-vadász szezon az RMDSZ vezetői ellen", ugyanakkor a nyilvánvaló hátterű HotNews hírportál vezér-publicistája úgy vélte, „nem áll meg a lábán az a feltételezés, hogy a Borbély-ügy a közigazgatási átszervezés megakadályozása miatt az RMDSZ ellen irányuló bosszúhadjárat lenne”. Ne feledjük, Borbély László akkor még – kormánypárti! – miniszter volt. És akkor már azt se feledjük, hogy a mostani ismert többségű parlament óvta meg a további partneri meghurcoltatástól az RMDSZ politikai alelnökét.

... Csöndes mélabúval nézem az igyekezetet, amely a romániai társadalmi-politikai valóság lényegét igyekszik megragadni: hogy kafkai (értsd nyomasztóan elidegenedett), svejki (derűsen fatalista), caragialei (fontoskodóan tragikomikus) meg hasonlók... Holott – nem kis mértékben a világfolyamatokhoz, a szabadság és a biztonság viszonyának perverz jelenkori kifordításához igazodva – leginkább orwellinek (tudatmódosítóan manipulálónak) nevezném. Ha valaki azt mondja, hogy voltaképpen mindezek teljes színpompás komplementaritásában tobzódik, neki is igaza van.

De lehetetlen észre nem venni a komorság és a kegyetlenség eluralkodását az utóbbi tíz évben, amelyben egy rossz szellem égisze alatt a romániai politikát túszul ejtették ügyészek és titkosszolgálatok.