Olvasom, hogy azt mondja Olosz Gergely: számára megmagyarázhatatlan, hogy a Bukaresti Törvényszéken mindössze tizennyolc munkanap alatt tartottak öt tárgyalást, és már a második tanúmeghallgatási napon megszületett az ítélet, miközben minden, a védelmét alátámasztó bizonyíték bemutatását elutasították. „Minden, ami eddig történt, számomra egy kafkai rémálommal ér fel” – zárul a volt háromszéki szenátor közleménye.

Nincs igaza.  Ez a világ nem kafkai. Ha már sokszor csehül járunk benne, akkor talán svejki. De leginkább caragialei.

Jankó bá világába, tollára illik az a balfácán hírszerző is, aki maroktelefonjával heteken át fotózza egy székely kisváros polgármesterét, s amikor az elkapja, még neki áll az erdő felől. Testi sértés címén pert fontolgat a polgármester ellen… Parancsnokai pedig azzal próbálják menteni, hogy szabadidejében fotózgatott, önszorgalomból. (Mert a balek szekus Ráduly-rajongó, szobájának fala Robi-képpel van kitapétázva, amint a tizenéves fiúknak Robocopéval…)

Nem jó mentség. A politikust, az újságírót és a hírszerzőt az hozza közös nevezőre – azon kívül, hogy információkkal operál és jó vagy rossz szándékkal manipulál –, hogy akkor is dolgozik, amikor nincs szolgálatban és caragialésen szólva, fennkölt fenekét vakarja…

Apropó szereti Ön Caragialét? Mert sokan szeretik olvasni őt!

Az értelmiségiek karcolatait, újságcikkeit, fanyar vígjátékait böngészik, mert rég rájöttek arra, hogy olyan bugyrában élünk a földi pokolnak, ahol ha módosítanak a társadalmat, gazdaságot irányító törvényeken, akkor nem változik semmi, de ha mégis változna körülöttünk a világ, akkor viszont nem módosítanak semmit.

A politikai hatalom és a feltétlen szolgálatába állított fiskus pedig ama kékhasú caragialékat, a százas bankókat szereti olvasni előszeretettel, amelyet zsebünkből lopnak ki ilyen vagy olyan rendelet ürügyén.

Kit is imitálhattak volna, amikor nem is olyan rég a pedagógusok, az orvosok, az egészségügyi dolgozók bérét nem negyedével, hanem közel felével csökkentették a jelenkori Dandanachék, Trachanachék? Kit idézhetnének azok a tisztviselők, akiket ebben a hónapban elküldenek? Őt, az örök Caragialét, aki – semmi új a Nap alatt! – 1901-ben szintén elveszítette állását. Esete tipikusan romániai történet. Az írót, szerencsétlenségére, a Konzervatív Párt kormányzásának utolsó előtti hónapjában alkalmazták kishivatalnoknak, ki is rúgta azonnal a Liberális Párt, amint hatalomra került. Maró gúnnyal jegyezte meg a mester, hogy így megy ez, a közigazgatás két hadseregre oszlik, az egyik hatalmon van és táplálkozik, a másik kiéhezetten várakozik az ellenzékben. Aztán az egyik sáskahad megy, a másik jön. A kiéhezettek asztalhoz ülnek, a jóllakottak vezekelnek. Így szokott ez történni négyévenként rendszeresen.

Hagyjuk hát a köztisztviselőket, amint Caragiale is végleg odahagyta a funkcionáriusok táborát! Három évük van még jóllakni a hatalmon levőknek, három évet kell még éhezniük a vezeklőknek.

De mivel maradnak a legnagyobb rabló, az állam által kifosztott pedagógusok, orvosok, festők, színészek, írók, újságírók? Maradhatnak Caragiale humorával, aki így kommentálta elbocsátását: „És amikor arra gondolok, hogy regisztrátori állásom eltörlésével az ország hatalmasan megtakarít! Valóban, én havonta kézhez kapék 389 lejt és 50 banit, ami évente 4674 lej és 40 bani. Ha harminc évig dolgoztam volna, ez 140 220 lejt jelentett volna, s ha eme harminc év szolgálat után (…) visszavonulok, s élek nyugdíjhoz való jogommal további harminc évig vagy legalább huszonötig, havi 300, évi 3600 lejért, ez is egy tollvonásra 90 000 lej. Ami, hogy is mondják: 140 220 lej fizetés, 90 000 lej nyugdíj, összesen 230 220 lej. Ne bánkódjunk hát, ha áldozatunkkal, lett légyen az akár kényszerű is, mikor ekkora hasznot lehet hozni az államnak, amely már-már romokba süllyedt a mérhetetlen pazarlása okán”.

Nos, akinek maradt még csipetnyi humorérzéke, Jankó bátyóval együtt örvendezhet amiatt, hogy a kékhasú caragialékat önként befizetve vagy akár csak úgy, hogy a százasokat egyszerűen elveszik tőle, fenntarthatja az államot, amelynek egyetlen célja önmaga fenntartása és a klientúra jóllakatása. Ennek érdekében pedig beveti titkos ügynökeinek legbalekabbját is.

Akinek meg nincs humorérzéke, az megfogadhatja a mai politikai élet jeles képviselőinek a tanácsát: kivándorolhat valamely komor nyugati országba, ahol a politikum nem űz gúnyt belőle. (Igaz a megfigyeléstől már ott sem szabadul meg. Legfennebb nem bunkófonosok fényképezik, hanem csúcstechnológiával, a telefon- és internetszolgáltatók közreműködésével figyelik, s nem csupán minden lépését, hanem minden gondolatát is.)

A helyzet eszerint nálunk továbbra is caragialés, Nyugaton pedig egyre inkább kafkai. Sehol sem jó, legfennebb van, ahol jobb…

Kérhetek hát egy picinyke türelmet, hogy maradjunk még idehaza életmentő humorunknál?