Ágoston Hugó: Le a nemzetállammal! Éljen a nemzetállam!

Mihai Răzvan Ungureanu volt kormányfő a minap éllel idézte az alkotmány első cikkelyét: Románia egységes nemzetállam. Nem számoltuk, de valószínűleg úgy a hatvankilencezredik alkalom lehetett, hogy ezt a fejünkhöz vágták. Jó, nem közvetlenül a mi fejünkhöz, most éppen Tusványosi Tőkés László fejéhez, de az illető cikkely megváltoztatásával az RMDSZ is, tudjuk, két évtizede kitartó hiábavalósággal próbálkozik, tehát az RMDSZ fejéhez is, ergo mintha mégis mindnyájunk fejéhez.

Azt is tudjuk, hogy nem a román jobb- vagy baloldal pillanatnyi hisztériájáról van szó, hanem egy cinikus politikai állandóról. Nemzetállam, és kész! Azért tételeztük, mert így kell lennie, és azért van így, mert tételeztük.

Pedig mennyit érveltünk ellene, és mennyit anyáztuk, boncolgattuk az idők folyamán ezt a (román) nemzetállamot!

Már a kezdetekről látszott... Románia akkor nyerte el függetlenségét, 1877-ben, amikor az ország politikai elitje készen állt a nemzetállam alapjainak lerakására. Abban a végtelenül heterogén társadalomban ez csak erőszakos, nemzetiségellenes beolvasztási politikával volt lehetséges. Utána egy hazugság törvényerőre emelésével, amely ellentmond a tényvalóságnak, tehát a józan észnek, illetőleg levegőnek nézi azokat, akik nem románok az országban.

De korunkban is, a nemzetállam minden rossznak a forrása, merültek mélyre igazságunkban legjobbjaink kommentárok, tanulmányok, esszék ezreinek oldalain. A nemzetállam összeegyeztethetetlen az állampolgári egyenlőség alapelvével, mert különbséget tesz a különböző nemzetekhez tartozó állampolgárok között – így méltatlankodának legjobb elemzőink, sorolhatnánk őket.

A romániai magyarság tehát kezdettől fogva tarthatatlannak tartja a nemzetállami meghatározást, és annak eltörlését követeli. Ab ovo ezt a törekvést támogatja a Fidesz is.

A leghevesebb méltatlankodók nagy része jobboldali érzelmű és gondolkodású volt/lett, és most Orbán Viktor híve. Mintha szegény egykori kollégánk felfűtött állapotban harsogott, lelkes mozgósító szavait hallanánk: „Ész nélkül követjük a pártot!”

Orbán Viktor ugyanis, miközben mindannyiunkkal egyetemben nagyon nem szereti a román nemzetállamot, etnocentrikus ideológiája és politikai cselekvése középpontjába a magyar nemzetállamot állítja. A minap Tusnádfürdőn is kijelentette, hogy „csak nemzetállami válaszok lehetnek sikeresek az európai gazdasági válságra”. „Európa csak erős nemzetállamok alapján létezhet” – hajtogatta máskor, többször elvi-elméleti igénnyel. Még inkább az „erős nemzetállam” kiépítésére utazik a mai magyar gyakorlat, amely már-már a nemzeti kommunista módit juttatja eszünkbe, ha az erőszakos államosításokra, lenyúlásokra, trafik- és egyéb csiszlikségekre gondolunk. (Igaz, Magyarországon nincs úgynevezett nemzetiségellenes politika, ha például a romákat elfelejtjük vagy nem tekintjük külön nemzetiségnek, s nincs erőltetett asszimiláció sem, mint egyes nemzetállamokban...)

Hogyan lehet ezt a kettősséget, azt az ellentmondást megemészteni? Nem nekünk, akik általában és határozottan elvetjük a nemzetállami gondolkodást és gyakorlatot – ha már a románt gyűlöljük, akkor nem helyeselhetjük a magyart –, de azoknak a lelkes Orbán- és Tőkés-imádóknak, akik elítélik a román nemzetállamot, ugyanakkor rajonganak a magyarért. Nem nyugtalanítja őket kissé ez a következetlenség?

Mert hogy Orbán összevissza ide meg oda viszonyul, az rendben van, belőle a küldetéstudat, az erő bűvölete és a harci szellem beszél. De mi földhözragadtak a nemes hevületen és a sérelmeinken kívül felvonultattuk a román nemzetállam ellen a józanság, a ráció, a logika, a tiszta beszéd fegyvereit is. Ezekre most nincs szükség, amikor a magyar nemzetállam(iság)ról van szó?

Véleményem szerint ez fontosabb kérdés annál is, hogy Tusványoson miért nem alakult vagy miért nem alakulhat (mert nem alakulhat) ki párbeszéd. Erre ugyanis tudjuk a választ.

Arra azonban, hogy miként vagyunk képesek magunknak is ilyen ostobán hazudni, hogyan sikerült ezt nekünk Erdélyben is ilyen hamar megtanulnunk, nem tudjuk.

Ui. És hogy a nemzetállami restauráció mennyire nem helyi furcsaság, ezzel szemben mennyire veszélyes, intő rá Adam Michnik, a neves antikommunista lengyel szabadságharcos, politológus és közíró legújabb interjúja a Der Spiegel német hírmagazin vasárnapi számában.

Michnik maximális veszélyforrásnak tartja Orbán Viktor politikáját (nem átallja őt Hitlerhez hasonlítani), megjegyzi, hogy a „nemzeti együttműködés rendszere” a demokrácia „kannibálok kormányzásának” nevezhető formája, amelyben a demokratikus választások után "a győztes párt felfalja a veszteseket", a demokratikus intézményeket pedig "kiiktatják vagy megszállják".

Romániáról a lap nemes egyszerűséggel megállapítja, hogy még mindig volt szekusok vezetik. (Vajon kire céloz?) Hogyan lehet egy olyan országban élni, amelyben a volt elnyomók vezetői szinteken jobban reprezentáltak, mint az áldozataik? Michnik válasza: „Ez ugyanaz, mint amit én az egykori Német Szövetségi Köztársaságról mondtam: ’tele van nácikkal’! De ezt volt nácikról mondtam. Románia valóban orwelli ország volt, s a Szekuritáté mindenütt jelenvaló. Valamennyi diktatúra alatt sínylődött országra jellemző ez a probléma, Portugáliára és Spanyolországra is. Ami azonban nem indolkolja az apartheid típusú antikommunista harcot”, érvel a „bolsevik antikommunizmus” következetes ellenzője. 

Kimaradt?