Krebsz János: Mindenki hazaáruló

Ez van. Valaki mindig árulja a hazát. Mindkét oldal, kölcsönösen, időnként térfélcsere. Titkaink, ha vannak még, üzletileg értékesíthetők. A magyar föld, ha körülrajzolható a fogalom az ezer év, Trianon és Csonkaország 64 vármegyéjének fölemlegetésével, nem eladó. Idegen érdekek pedig mindig is voltak, említsük csak meg azt a történelmi időszakot, amikor a magyarság egyik Habsburg-párti fele háborúzott a másik, törökkel szövetséges féllel.

S a jelenkori hazaffyas honvédelmi önmegóvásból logikai képtelenségek származnak bőséggel. Például: a Jobbik nevű pártszerű indulat hazaárulónak nevezi mindazokat, akik megszavazták a földtörvényt (s ezzel kinyitották azt a lehetőséget, hogy uniós állampolgárok földet vehessenek Magyarországon), s amint ez a rasszista alakulat hatalomra kerül – ígéri – vagyonelkobzással fogja büntetni a szent anyaföld kiárusítóit. Azaz: a Fidesz jelenlegi képviselőit. A formális logika szabályai szerint (premisszák: aki megszavazta a földtörvényt, hazaáruló – a Fidesz képviselői megszavazták a földtörvényt // aki nem szavazta meg a földtörvényt, hazafi – a szocialisták nem szavazták meg a földtörvényt) az a konklúzió, hogy az MSZP szereti, míg a Fidesz árulja a hazát. Széljobbról nézvést! De a szimpla vagyonelkobzás kevésnek tűnik, közéjük lehetne lövetni, vagy törhetnének követ életfogytig.

Ellenben és deviszont azok is hazaárulók, akik Brüsszelben (magyar létükre!) megszavazták a Tavares jelentést, akik bármilyen nemzetközi fórumon magyarországi állapotokat kritizálnak, akik az elmúltnyolcév bármely hatalmi pozíciójában tevékenykedtek, a történészek, akik a második világháborús szereplésünket (benne a holokauszttal) nem vitézséges huszárvirtusként  ábrázolják, meg mindazok, akik… a sor tetszés szerint folytatható. Meg a teljes politikai osztály elsikkasztotta az ügynökkérdést, és az egész titkosszolgálat még a kommunista időkben gyökerezik. És időnként előkerülnek dossziék, ha éppen hazaárulózni támad kedvük az uraknak.

Ezen a  téren (ki a magyar, hol a haza, mit árulunk éppen?) a romániai magyarságtól van még mit tanulnunk. Ott jellemző, hogy a politikai szerepet vállalók abszolút kizsigerelhetők a románokhoz való viszony alapján. Ha jól beszél románul, vannak román barátai, akkor már eladta a lelkét, ha meg Erdély fejedelmévé akarja magát koronáztatni a harmadik sör (szigorúan Ciuc) után, akkor buta nacionalista. Olyan keskeny a mezsgye, hogy egy ember sem fér el rajta. 

És most a hatalom átlépett egy olyan határt, aminek végzetes következményei lehetnek. Szilvásy Györgyöt, a Gyurcsány-kormány miniszterét hazaárulás vádjával első fokon letöltendő szabadságvesztésre ítélték. (A bíróságok függetlensége is megérne egy misét jogelméleti szempontból a politikai elemzés módszerével.) Ráadásul azt, hogy miért is született az ítélet, nem tudhatjuk, nyolcvan évre titkosították.

Félretéve azt a szubjektív szempontot, hogy száznegyven évesen mennyire meg fogok lepődni, hogy mennyire nincs itt titok (na, mibe fogadjunk?), nézzük megint logikusan a dolgokat. Az egyik politikai oldal kriminalizálja a másik tevékenységét, és a hazaárulás (pontosan: kémkedés) vádjával elítéli a korábbi minisztert. Félreértés ne essen: nem azt mondom, hogy a politikai tisztségeket betöltők ne feleljenek tetteikért. Csak pusztán arra kívántam felhívni a figyelmet történelmi és jelenbéli példákkal, hogy mindig is párt- és oldalfüggő volt a hazaárulás kérdése, és ha tovább fajulunk ebbe az irányba (Európa közepén), akkor vissza fogjuk állítani a halálbüntetést, hogy méltóképpen megbüntethessük az árulókat.

Kimaradt?