„Kutyák vagytok, ha hagyjátok ezt” – írta néphez szóló Twitter üzenetében a tegnap megbuktatott Mohamed Murszi egyiptomi elnök tanácsadója. A hatalmuktól megfosztott iszlamisták attól tartanak, hogy a Muzulmán Testvériségre még hatvan év börtön és üldöztetés vár a világi ellenzék mellé álló katonaság hatalomátvétele nyomán. Azt hiszem, nem alaptalan a félelmük.

Negyvennyolc óra alatt lett világsztár a jóképű egyiptomi tábornok, Abdul Fattah esz-Szíszi vezérkari főnök, aki tegnap este megbuktatta Egyiptom első szabadon választott államfőjét. Már fel sem szisszennénk a hír hallatán, ha a 2011 februárjában kirobbant, világszerte ünnepelt arab tavasz nem valami mást ígért volna. Az a kikelet már rég őszbe fordult, de ami most történik Egyiptomban. az már a zord tél. A fáraók földje újra a katonai puccsok körforgásába süllyedt vissza, még akkor is, ha a népakarat győzelmeként ünnepli ezt a mostanit a nyolcvanmilliós ország többsége.

Hogy nagy a baj arrafelé, az már szinte a kezdetektől nyilvánvaló.

Hamar szertefoszlottak az arab tavaszhoz fűződő demokratizálódási remények, nagyon gyorsan látszott, hogy az, ami az észak-afrikai országokban a forradalmak után történik, nem más, mint diktatúraváltás. A hivatalos nyugati kommunikáció ugyan nem tudott kilépni saját csapdájából, üdvözölte a „népakarat” érvényesülését, támogatta a szabad választások eredményeképpen felálló iszlám kormányokat, de az európai kancelláriákon és a Fehér Házban is minden bizonnyal gyorsan rájöttek, hogy nem ilyen lovat akartak. Mint ahogy a 2011 tavaszán még a kairói Tahrir téren, vagy a Tunéziában tüntetők, a Líbiában Kadhafi ellen fegyvert is fogók jó része is.

Már az arab tavasz forradalmainak helyszínei is jelezték, hogy valami nem stimmel. Érdekes módon csak a világi diktatúrákban lángolt fel a demokrácia iránti vágy, aminek eléggé feltűnő módon épp az Öböl-menti, minta demokráciáknak nemigen nevezhető iszlamista rezsimek (Szaúd-Arábia, Bahrein, az emírségek, Katar) lettek a legnagyobb támogatói. Nos, ezek után nem volt kétség, hogy ami úgymond a népakarat eredményeképpen alakul az arab tavasz országaiban, az bizony európai-amerikai szemmel nézve aligha nevezhető demokratikus jogállamnak.

Persze a saria uralmát is lehet jogállamnak nevezni, hiszen az iszlám jog is jog, csakhogy azok a társadalmak, amelyek már megéltek másfajta mindennapokat is, nem egyöntetűen akarták újjáéleszteni a sötét középkort idéző „hagyományos társadalmat.” Márpedig az történt, mégha fokozatosan is.

Valahogy úgy, mint Iránban, a tékozló, fényűző életmódjával az elszegényedő nép haragját kivívó, a perzsákra világi társadalmat, modernizációt erőltető sah elűzése után 1979-ben. Ott is, a mai iszlám köztársaság felé vezető első lépések azzal kezdődtek, hogy a sah uralma alatt akár a fejkendőt is elhagyható nőket ismét csador viselésére kötelezték, a továbbtanulás már csak azoknak adatott meg, akiket az iszlám bizottság is erre méltónak ítélt, a fiú testvérek újra dönthettek húguk, nővérük sorsáról – továbbtanulásáról, férjhezmeneteléről –, ismét büntetlenül félholtra is verhették az utasításaiknak nem engedelmeskedő nőrokont.

Egyiptomban is a 2011-es forradalmi hevületben tömegesen, már-már rituálisan erőszakolták meg a tüntetésekre kimerészkedő, először főképp az európai ruházatú, fedetlen fejű nőket, de később már a burka alattiak is megtették. A csalódottság és elkeseredés jeleként olyan rajzok jelentek meg és terjedtek Egyiptomban, amelyeken Kleopátrára fekete burkát húznak az iszlamisták, mondván ez az egyetlen igazi hitük és történelmük az egyiptomiaknak.

Majd tavaly jött az iszlám alkotmány, ami már sok(k)nak bizonyult. Tulajdonképpen az új alaptörvény tavalyi összebarkácsolása óta tart a zavargás, a Murszi elnök beiktatásának egy éves évfordulójára, a június 30-ra időzített tömegtüntetés már nem is jelentett meglepetést. A mérete viszont igen. Milliók vonultak utcára, 22 millió aláírást gyűjtött a világi ellenzék a berendezkedő iszlamista hatalom menesztésére. Ez már lényegesen több, mint az a 13 millió szavazat, amelyet a Muszlim Testvériség és a szalafisták a választásokon összeszedtek. Az akkor még megosztott ellenzék most egységesen állt ki, de egyelőre inkább ne is próbáljuk meg továbbgondolni, meddig tart majd ez az egység és sikerül-e valamiféle közös nevezőt találni a különben immár hibátlan európai minta szerint egymásra acsargó világiaknak. A hatalomba újra belekóstolt iszlamisták sem adják fel egykönnyen, mindenki teljes vértezetben és buzgó harci kedvvel tombol az utcákon. Ki ünnepel, ki gyászol.

A királycsináló tábornokok meg – gondolom én – röhögnek a markukba. Eddig még a kivezényelt hadsereg megakadályozta a vérfürdőt. De meddig sikerül nekik? A régió tele van fegyverekkel és fegyveresekkel, olyanokkal, akik nem nézik jó szemmel az arab tavasz „vívmányainak” eltörlését. A líbiai háborúban széthordott európai, amerikai, szaúdi könnyű- és nehézfegyverek, az Aszad-ellenes szíriai felkelőknek biztosított muníció, a világ minden sarkából összesereglett al-Kaidás és más terrorhálózatok harcosainak szent hevülete, mind-mind olyan tényező, amellyel bizony még a Közel-Kelet legnagyobb hadseregének is számolnia kell. És nekünk is.

Bizonyára önző szempont saját érdekeinket nézni, amikor épp katonai – vagy bármilyen – puccs zajlik egy országban, de európaiként nem tudom nem latolgatni, hogy mi van akkor, ha elszabadul a pokol a legnagyobb és hozzánk, Európához legközelebbi arab államban is, ha a terrorcsoportok ott is menedékre és táptalajra lelnek.

Talán ez a biztonsági szempont volt az elsődleges akkor is, amikor a Nyugat kiállt az új iszlám többségű közel-keleti hatalmak, köztük az egyiptomi Murszi mögött is. Saját képükre formálták ugyan a demokráciát, de legalább úgy-ahogy stabilitást jelentettek. Az egyiptomi hadsereg hatalomátvételéhez való nyugati viszonyulás finoman fogalmazva is kemény dió lesz Európa és Amerika számára. Mert mit mondhat egy jogállam arra, amikor demokratikusan megválasztott elnököt és vezetést állít félre a hadsereg arra hivatkozva, hogy a népakaratnak engedelmeskedik? Ilyen érvek mentén Európában minden második kormányt elküldhetnének a fegyveres erők. Mit mondhatunk akkor, amikor egy valóban önkényuralmi eszközökhöz folyamodó vezetést úgy távolít el a hadsereg, hogy a vezetőket házi őrizetbe helyezik, a velük szimpatizáló televízió és rádióadókat bezárják, s a vitatott alkotmányt felfüggesztik? Előrehozott választásokat ígérnek ugyan, de egyelőre ismeretlen időpontban. A Murszi diktatúra ellen fellázadt ellenzéki vezetők pedig mindehhez áldásukat adják és ünneplik.

Mi más tehetnénk, mint a jó öreg (európai) Machiavellit idézzük – a cél szentesíti az eszközt, s azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy fő a biztonság.

Csak ezek után elég visszásan fog hangzani az Aszad és az őt hatalomban tartó szíriai hadsereg elleni nyugati finnyáskodás.