Ezek a sorok pénteken íródnak, ráadásul 13-án. (Reszkessetek babonások!) Mégsem ezzel a péntekkel foglalkoznék, amelyre a népi hiedelem ennyire rányomta a bélyegét. És azzal sem, amelyet a kereskedők és marketingesek próbálnak egyre inkább haszonszerzési céllal kisajátítani maguknak. Ez a hálaadást követő péntek lenne, amit Black Fridayként ismerünk, és idén november 28-ra esne, csakhogy a pénzsóvárság annyira összekutyulta a dátumokat, hogy már el sem lehet igazodni a sok „fekete pénteknek” nevezett hétköznapi akciók között. (A következő lépés a nyári karácsony bevezetése lesz, idén már láttam egy bátortalan „Summer Christmas” elnevezésű kiárusítást.)

Jelen eszmefuttatásomban a régmúlt idők, 1990 előtti péntekével foglalkozom, amikor ez a nap még a munkahét csütörtökének számított. Ugyanis akkoriban – idősebbek még emlékeznek –, a szombat normális munkanap volt, és a diákok ezen a napon is ugyanúgy jártak iskolába, mint bármelyik másik hétköznapon.

Simán el tudom képzelni, hogyha ezt most kiírom valamilyen netes fórumra, percek alatt akad egy-két forrófejű ifjonc, aki gyorsan letorkol: „Öregem, ez már a múlté, élj a mában! Ki a fenét érdekel, mi volt 30–40 évvel ezelőtt?” Van ebben igazság, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma még járnak dolgozni azok, akik annak idején legfeljebb heti egy pihenőnapnak örülhettek. Sőt talán épp ők azok, akiknek akár meg is köszönhetjük, hogy kivívták számunkra az ötnapos munkahetet. Vérrel, verítékkel, ki amivel tudta. Ők azok, akikben még volt kurázsi.

Mert vajon mi történne, ha teszem azt fel, valamelyik Dâmbovița-parti öltönyös sikeresen kivívná, hogy ismét bevezessék a hatnapos munkahetet? Hőbörgés biztosan lenne, nem is kicsi. Ez a mostani vírusos nyavalygás enyhe pipepurc ahhoz képest, ami beindulna a netes fórumokon, ha a szombat ismét általános munkanap lenne. De vajon akadna bárki is, aki a hőbörgésnél tovább merne lépni? Lenne annyi bátorság az emberekben, hogy esetleg forradalmat robbantsanak ki emiatt? Szerintem nem. Félek, hogy nem. Leragadnánk a facebookos rinyálásnál, a jelek szerint nincs már bennük elég kurázsi, mindenki csak a saját szaros kis életét félti, két gyufaszálat nem tenne arrébb, hogy másoknak is jobb legyen. Az őszinte, nem mesterségesen gerjesztett szociális érzékenységet szerencsére nem sikerült mindenkiből kiirtani, de akik ilyennel rendelkeznek nem épp a lázadó, harcos kedvű hozzáállásukról híresek. És sajnos, nem látom azt a nemzedéket, amely hagyna csapot-papot, nem törődve a következményekkel azonnal elindulna egy olyan csatába, ahol fegyverként nem a billentyűzetet kell megragadni.

A kérdés már csak az, hogy merjek-e kívánni egy olyan helyzetet, amikor a remélhetőleg csak „láthatatlanul forrongó” ifjúság bebizonyíthatná ennek ellenkezőjét.