Kérdezze meg házi jósát vagy… olvasson össze több kiló idevágó „szakszöveget”; ehhez fogható tanáccsal lenne jó nekivágni a posztcovid korszaknak, majd, ha vakcinaháborút is sikerrel megvívtuk és az első vírustalan reggelen széttekintünk a csatamezőn. Összehúzott szemmel, kicsit kétkedőn és jóval fáradtabban, mint valaha is gondoltuk volna.

Hogy miért épp most kerül ez a látvány ide, a járvány második hullámának tarajlásakor, erre csak azt tudom érvelni, hogy tervezni és reményleni nem szűnhetünk meg; ekkora luxust még (már) nem engedélyezhetünk, főleg ha a mögöttünk levő szűk esztendőnyi időt próbáljuk – sematikusan bár–, de értelmezési keretbe helyezni. Társadalomtudósok idővel avatottabb módon nyúlnak a kérdéshez, modelleket gyártanak visszamenőleges hatállyal, és kialakul a Nagy Járványról szóló, egymást átszövő narratívák gyűjteménye.

A képlet (legalábbis ami bennem körvonalazódni látszik) meglepően egyszerű; miközben ellentmondásoktól és hiátuszoktól korántsem mentes. A meglepődés, a hárítás és a pánik képezné a történet első fejezetét. Majd a szolidaritás első hulláma, egyfajta empátiatöbblet…, amit nem követett második, harmadik stb. csúcsosodás: valahogy mindenki elvolt a maszk mögötti intimitásában, mímelve, néha esetlen makacssággal régi „azelőtti” életét. Nincs átállás, bujdosik a reset gomb, sodródási együtthatónk egyre a piros zónában, pedig…

Fukuyama szelíd bizakodása ellenére a társadalom (társadalmaink) textúrájában leginkább a szétziláltság jellemző: nem olvastam statisztikát, de még becslést is keveset arról, hogy általános egészségi állapotunk romlása (elhalasztott műtétek, kezelések, gyógyszerhiány) milyen mértékű éppen. Hogy mekkora is valójában a végleg leszakadtak aránya, és milyen mértékben kezdte ki a létminimum környékén élő rétegeket a vírus gazdaságra nehezedő nyomása. Hogy pontosan hány százalékkal növekedett a családon (vagy már csak háztartáson) belüli erőszak a kényszerű összezárás miatt vagy hogy az egyébként is aggasztó iskolai lemorzsolódás ebben a tanévben milyen ütemben fokozódott. Nagyobb merítésben pedig töredékes információkból lehet összerakni az egyes régiók, országok, akár földrészek vírus által átírt rangsorát.

Váltakozó vehemenciával visszatérő kérdés, hogy az intézmények mennyiben felelősek, vagy felelőtlenek egy válsághelyzetben, hogy állami és központi hatóságok miért nem tudtak legalább a második rohamra felkészülni, ha az elsőben a totális vereséget az aktivizálódott civil közeg és a lokális kezdeményező-készség hárította el. Berendezkedni hosszas kríziskezelésre, miközben maga a válság-menedzsment politikai számítások (voksszerzés-vesztés) logikáját követi: íme a nonszensz környékén tébláboló válasz.

Jobbak leszünk-e, mindezt és a fékezett habzású katarzist beszámítva, ha elmúlik fejünk felől a kór? Legfelejebb más milyenek, egyeznek meg szociológusok és lélekdoktorok. A szappanfogyasztás nem növekedett érdemben, de polarizációból fényesre vizsgázunk, miközben a versenyképességet hirdető és ajnározó változat szerint arra mindenképp jó ez a covidos intermezzo, hogy az életképes vállalkozások, közösségek, mikrorégiók, ágazatok, stb. egyértelműen bizonyítsanak, míg a gyengék végképp alulmaradjanak. Arról nincs szó, hogy ez a szelekciós narrativa értékorientáltságában merre fut ki…

Furamód, a hullámvölgyben kialakult optikai csalódás gyakran indokolatlan bizakodással tölthet el: hogy jobbak, megértőbbek, bölcsebbek (=alázatosabbak) leszünk a megpróbáltatások által. A takaréklángra állított optimisták szerint elegendő, ha a tapasztalat arra vértez fel, hogy legközelebb, ha jön egy újabb világválság, már profibban…, vagyis kevésbé kapkodva fogunk neki a védekezéshez. Mindenképp előnyös alaphelyzet, ha mód van válogatni a lehetséges végkifejletek között; ekkora kínálat megilleti az egyszerhasználatos életünket kisminkelő erőfeszítés (és kockázat) vállalóit.