Láttad a Bisztrairól szóló portréfilmet?

Láttam. Nagyon tetszett. Két éve mutattuk be a neki szentelt Prospero-kötetet, és már akkor megnyert a bölcsességével. Van, akiről megérzed, hogy nagyasszony, pedig a legutolsó törekvése, hogy nagyasszony legyen – a legkevésbé éppen az érdekli. Csak önmagát adja, ez az önmaga azonban sokkal több, bonyolultabb, gazdagabb, mint egyetlen ember.

Nekem azért volt némi hiányérzetem. A film valóban arányos volt, néhány kép beleégett a szemembe…

Például?

Hát például az, amikor Bisztrai elmondja, hogy „kedves közönség, kérem…”, szóval azt a szöveget, amit előadás előtt, illetve szünet végén hallunk, felmegy a függöny, és az üres színházat látjuk, aztán feldübörög a taps. Vagy amikor lejár a magnószalag, holott a kuplé hallatszik még.

Bocsáss meg, hogy közbevágok, de erről a Horváth Bélával együtt énekelt kupléról jut eszembe, Bisztrai az egyetlen ember, akinek elhittem, hogy a férjének tényleg soha nem volt egy hangos szava sem. Más hazudik, ferdít, képmutat – mindenesetre én így érzem.

Ha megengednéd, hogy végigmondjam… Szóval arányos, jól fényképezett alkotás volt valóban, de a gyermekkori emlékek elnyomták a színháziakat, és még a házasságiakat is, ha szabad ezt mondanom.

Nézd, nehéz lehet egy olyan embernek vallani, akit egész életében kísértett édesanyja, a híres díva, és édesapja, a még híresebb politikus emléke-árnyéka-neve. Nekem tetszett, ahogy elmesélte a szülei szerelmét, ahogy felidézte apja „nagy kezét”, amikor az asztalba kapaszkodik, nehogy a lányára borítsa, amikor az előáll a vágyával: színésznő szeretne lenni.

Ezek nekem is tetszettek. De akkor is, egy félóra alatt…

Gondolom, ez a Duna TV megkötése volt. Rovatok megkötései elég idiotisztikusak tudnak lenni. Az idő pedig rettentően telik, úgyhogy szerintem inkább a dicséretére válik a Xantusoknak, Áronnak és Gábornak, akik a filmet rendezték-írták-fényképezték.

De nem az a remekmű, amely az adott keretek között képes nagyszerű lenni, és így kitágítja az időt és az érzékelést?

Ha irodalomról lenne szó, ami nagyon kevéstől függ (csak a tehetségtől), azt mondanám, igazad van. De egy olyan művészet esetében, amelyhez nem kevés pénz kell, és mindig több ember egymásra hangolódásának a kérdése is, már nem tudok ilyen biztos lenni magamban.

No mindegy… Az mindenesetre fájdalmas volt, amikor elmesélte, mit mondott a nagyanyja Groza Péternek. „Azt hiszed, egy oláh fajankóhoz adjuk a lányunkat?” És azt, hogy az apja egész életében emlegette ezt a mondatot. És ő, Bisztrai, aki egész életében „magyarnak készült” és magyar volt, értette ezt a fájdalmat. Hallod, amit mondok?

Igen. Azon töprengtem, hányan értették ezt igazán, hányan értették vajon éppen úgy, ahogy a nagymama mondta, és hányan értették a Bisztrai összetett fájdalmát. Sokszor egyáltalán nem értjük, mit mondanak azok, akikről azt hisszük, szeretjük őket.

Attól, hogy valamit nem értünk, még szerethetjük azt, akit szeretünk.

Igen, ez a szeretet előnye. Vagy ki tudja.

Mindenesetre: Bisztrai megérdemelte ezt a filmet. Egy olyan korban volt a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, amelyben perverz nehézségekkel kellett megküzdenie.

Megérdemelne akárhány filmet szerintem, mint ahogy megérdemelte azt a könyvet is.