Kedves kommentelőm, Vak-Botyán úr számára (maradjunk a szórakoztató iróniánál) rossz hírem van. Nem Putyin-hívő vagyok. Még csak az alábbi szöveg sem valamiféle hitből ered. Közönséges beszámoló. Nemrégen került a kezembe (mert én kritikusaimmal ellentétben) többet költök a tájékozódásra, mint amennyit ezekkel a cikkentyűkkel „összetarhálok”, egy Parag Khanna úr (képünkön) billentyűzetéből származó kötet. Címe „The Future is Asian” (azaz A jövő ázsiai).

Igazán kíváncsi lennék, hogy mit szólnának hozzá azok a román „barátaink”, akik az elmúlt száz évben folyamatosan Ázsiába szerettek volna visszazavarni bennünket? De ezt most talán hagyjuk! 

A könyvet egyebek közt Cristoph Zöpel, az Internationale Politik und Gesellschaft szerzője a – német kiadás címét idézve – A mi ázsiai jövőnk címen recenzálja. 

De nem csak recenziók olvashatók a (meghökkentő című könyvről), terjedelmes interjúkat, illetve előadásokat is találhatunk az interneten. Az indiai származású, de az Egyesült Arab Emirátusokban felnőtt, Berlinben, New Yorkban és Londonban iskolázott szerző nem jelentéktelenebb intézményben tart előadást, mint a Carnegie Alapítvány (Carnegie Council), s a 3sat nevű német-osztrák-svájci tévéadó is sugározza – a központi német tévéadóként elkönyvelt ZDF-nek – a szerzővel készített jó 55 perces interjúját. 

Annak ellenére, hogy a könyv tételmondata is félreérthetetlen: „A nyugati dominancia nem fog visszatérni”. 

A kötet olyan információk tömegeit vonultatja fel, melyek egy nyugati számára hozzáférhetetlenek. De még a hozzáférhetők is sokkolóak. E pillanatban 4,5 milliárd ázsiai áll az 500 millió európaival és a 330 millió amerikaival szemben. Persze a lélekszám nem meghatározó, de azzá válhat, ha az ázsiai diákok képzettségét és tudásvágyát a mi euro-atlanti (jelesül hazai) fiataljaink tudásszomjával vetjük össze. Az Ázsia által bevezetendő világrendnek az „alapköve” a Belt and Road Initiative néven elhíresült Selyemút tervezet, melyet a kínaiak 2010-ben terjesztettek elő. A kezdeményezést az azt megvitató konferencián 68 állam, a világ államainak egyharmada vett részt (köztük – megfigyelőként – nem egy európai állam is), melyek a világ bruttó nemzeti össztermékének két harmadát valósítják meg. Ami már önmagában is Ázsia világgazdasági súlyát jelzi. És itt nem csak Kínáról vagy Indiáról – a két kolosszusról – van szó, hanem például Ausztráliáról is (ki hitte volna!). Az úgynevezett „ázsiai térségbe” ugyanis a szerző szerint államok tucatjai tartoznak bele. A Vörös-tengertől a Japán-tengerig. 

De Khanna nézőpontjából az is nyugati tévképzet, hogy Ázsia Kína-centrikus lenne. 

A könyv első fejezete Ázsia történetét mutatja be. Az Európai előítéletekkel ellentétben az első megtelepedett kultúrák Ázsiában jöttek létre. A térség több ezer éves egyensúlyát, melyet azért – átmenetileg és mellesleg sikertelenül – a mongolok is megpróbálnak felborogatni (lásd Kínai Fal), az európai kolonizáció látszik valóban megzavarni. S ez az zavar némileg szívósabbnak is bizonyul.

A második fejezet alaptétele, hogy Ázsia többet tanulhat saját történelméből, mint az európai történelemből. 

S végül a prognózis: Nagy-Ázsia visszatérése. A szókapcsolat számunkra (Nagy-Magyarország, Nagy-Románia etc.)  meglehetősen baljóslatúnak tűnhet. A szerző nem tekinti annak. Ázsia ugyanis az ő szemében a kulturális sokszínűség térsége, melyben az évezredek mélyében gyökerező kultúrák és az egymástól való kölcsönös tanulás és egymással szembeni tisztelet a meghatározó. Ázsia egy multicivilizatórikus és multipoláris múltban gyökerezik. A jelenkor államközi feszültségei korántsem a kulturális különbözőségben, mint inkább a nemzetek közti feszültségekben rejlenek. A nemzetfogalom azonban olyan politikai konstrukció, mely a koloniális időkből maradt vissza, s melyet az ázsiaiak lelkük mélyén ma is elutasítanak. Ez a nemzetkoncepció – főként a II. világháború után – olyan határkonfliktusokat hagyott maga után, melyek megoldásának kényszere – a szerző szerint – fokozatosan a koloniális idők meghaladásához fog vezetni. Kína esetében is. (Bár erre egyelőre ellentétes impulzusok utalnak…)

Az ázsiai együttműködés koncepciója alapvetően gazdasági alapokon nyugszik. Khanna példák tucatjaival bizonyítja, hogy ez a kényszer vállalatok tömegeinek az államközi konfliktusokon is felülemelkedő együttműködéséből fakad. A meghatározó a digitalizáció, a szolgáltatások és pénzgazdálkodás zökkenőmentessége.

Az ázsiai államokat olyan technokraták vezetik, akik elsősorban a politikai kérdésmegoldásokban, és nem a politikai akaratképzés folyamataiban érdekeltek. (Ezt csak én jegyzem meg: mint az európai bürokraták esetében.) Khanna példák seregével bizonyítja, hogy ez a technokrácia fölötte áll a reprezentatív demokráciának, mert a népesség alapvető szükségleteit követi és nem teszi lehetővé, hogy a képviselők és a lobby-csoportok az államot tévutakra vezessék. Az – ősi ázsiai hagyományon is alapuló – meritokrácia hatalma és a céltudatosság az irányadó. A jog nem a liberális demokráciát, hanem a gazdasági teljesítményt (végül is a liberális demokrácia által oly sokat emlegetett közjót) szolgálja.

Ezeknél a soroknál az európai olvasónak mély lélegzetet kell vennie. Főként, ha a kínai kormányzat durva diktatórikus intézkedéseinek sorát, a titkosszolgálati módszereket, a kisebbségellenes terrort, a véleményszabadság korlátozásait is figyelembe veszi. Európai nézőpontból – s ettől nézőponttól én sem szabadulhatok – mindez megbocsáthatatlan. És bizonyosan nem csak számomra. Ennek ellenére az Internationale Politik und Gesellschaft jeles szerzője, a – velem bizonyosan egy véleményen lévő – Christoph Zöpel is kénytelen megjegyezni, hogy Khanna érveinek ismeretében a demokratikus és az autoritárius kormányzás körül folyó európai viták is újragondolandók. Nem annyira az emberi jogok, mint inkább a társadalmi méltányosság jegyében. 

S ezt már én teszem hozzá: az Orbán Viktor és a lengyel vezetők ellen felvonultatott vádakat sem ártana újragondolni. 

Khanna a globalizáció föltétlen híve. Számára a legfőbb érték a konnektivitás, azaz a világ államait szervesen egymáshoz fűző közlekedési, kereskedelmi, hírközlési kapcsolatrendszer. Az új világnak – és Zöpel írásának címével szólva „a mi ázsiai jövőnknek” – is ezek képezhetik az alapját. S bár Zöpel ezt a kérdést: hogyan állunk akkor a nemzetállammal és természetesen a migrációval, nem feszegeti, a ZDF riportere azonban (az adás címe – a német sajtóra jellemző módon – Határtalan világ) megkerülhetetlennek tartja. 

Khanna világossá teszi: nem nemzetállamokban, hanem népekben és régiókban kellene gondolkodni. Számára a követendő ázsiai-európai modell Svájc. Svájcban a kantonok szinte már teljes önállósággal rendelkeznek, ennek ellenére modellszerűen egységes állammá szerveződnek. Európa számára inkább Svájc lehetne a követendő példa, és nem az Egyesült Államok. (Főként nem az újabb keletű fejlemények fényében, tehetnénk hozzá.)

Ami meg a migrációt illeti, az – legalábbis az európai népességi adatokból ítélve – megkerülhetetlen. Csakhogy erre Európának fel kell készülnie. Ami ez idő szerint történik, az nem más, mint az intézményes kapkodás. A magyar kerítés persze elvben elítélendő lenne, de ennek a kapkodásnak a hátterében, megkerülhetetlen. A határtalan világ nem jelenthet illegális jövés-menést.

Legális migrációt igen, de azt is csupán a gazdasági szükségletek és a kulturális összeférhetőség függvényében…

Sapienti sat.