Már több mint 18 millió regisztrált koronavírus-fertőzöttről tudunk. Kalifornia államban ismét több ezer embert evakuáltak erdőtüzek miatt, 28 százalékkal több tűz ütött ki az Amazonas-medencében. Hatalmas tüntetések világszerte, az Egyesült Államok polgárháborús állapotban, kiújult határviták India és Kína között és így tovább.

Többé-kevésbé tudatosul bennünk, hogy világszerte, elszigetelten és összefüggve is folyamatosan a szakadék szélén haladunk valamerre – hogy merre, azt ráadásul nem is tudjuk. Ahogy Fredric Jameson/Slavoj Žižek mondta, ma könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét – régóta elinduló folyamatok megállíthatatlan dübörgésében élünk úgy, hogy teljesen joggal érezzük: nincs beleszólásunk semmibe.

A huszadik század diktatúráiról felületes összegzést adtak azok, akik totalitáriusnak nevezték azokat. Ezzel sikerült az új, liberális elitnek összemosnia a fasizmust/nácizmust az államszocialista rendszerekkel, és azóta is mindenről, ami nem ő, nagyjából annyit tud mondani, hogy totalitárius. Eközben ők maguk kiépítették a maguk totalitárius rendszerét: ezúttal fordítva – már nem az állam uralja a gazdaságot, hanem a gazdaság az államot, és ezzel együtt a kultúrát, az oktatást, a szabadidőt, az intellektuális diskurzusokat, a sajtót, az emberi kapcsolatokat, a vágyakat és álmokat és félelmeket.

Ez az új totalitárius világ akarja eladni a lakosságnak, hogy demokráciát épített, amelyet minden áron (mondjuk, időnként háborúkkal – előfordul, ugye) fenn kell tartson.

Innen két út indul el, és mindkettő populista. Az egyik út az a populizmus, amelyről alig hallunk: ez a populizmus első formáját örökíti tovább, azt az amerikai populista mozgalmat, amely a 19. század végén jött létre és valódi demokratikus alternatívát kínált. A másik út az a populizmus, amelyik különösen jól bánik az összeesküvés-elméletekkel.

Nem csoda, hogy ezek népszerűek, persze. Amit fennebb írtam, az is meglehetősen egyszerűsített. Nyilvánvaló, hogy az ún. „liberális elit” nem sötét, füstös szobákban ült össze, ezzel az osztálytudattal, hogy itt ő az elit, és most aztán összeesküszik. Amikor Pierre Bourdieu és Loïc Wacquant azt írta, hogy „vállalatvezetők és vezető beosztású nemzetközi köztisztviselők, médiaértelmiségiek és befolyásos újságírók a fejlett országok mindegyikében egyszerre kezdtek el valamiféle különös újbeszél nyelvet használni, melynek a látszólag a semmiből előbukkanó szavait zengi minden ajak: »globalizáció« és »rugalmasság«, »governance« és »alkalmazhatóság«, »underclass« és »kizárás«, »újgazdaság« és »zéró tolerancia«, »közösségiség«, »multikulturalizmus« és ezek »posztmodern« rokonai: »etnicitás«, »kisebbség«, »identitás«, »fragmentáció« stb.”, ők sem arra céloztak, hogy a libernyák szabadkőműves migránsok szétküldték az új szótárat.

A mai jobboldali populizmus viszont erre céloz, amikor a fentemlített körökről beszél – és ezzel komoly károkat okoz. A sorolt globális problémák vagy a helyiek bármelyike ritkán összeesküvések eredménye. Összeesküvések történnek és ezeket néha sikeresen le is leplezik, de nem ezért hiszünk bennük.

Az összeesküvések akkor burjánzanak el, ha az emberek úgy érzik, hogy nincs lehetőségük belelátni a történésekbe, a hivatalos magyarázatokat pedig nem tartják kielégítőnek, hitelesnek stb. Az új totalitárius rendszer szövevényessége, ha nem is összeesküvés eredményeképpen, de olyan átláthatatlan, ezért kormányozhatatlan, ezért depolitizáló folyamatokat indított be, amelyeknek természetes következménye az összeesküvés-elméletek népszerűvé válása.

Azok a magyarázatok és megoldási javaslatok, amelyeket gyakran hallunk, függönyök a tükör előtt. Az kétségtelen, hogy az oktatással problémák vannak: az összeesküvés-elméletek gyakran olyan gyenge módszertani lábakon állnak, hogy egy tőmondattól össze kellene omolniuk. Az is igaz, hogy az orosz dezinformációs propaganda erős – de az is igaz, hogy ennél erősebb a nyugati, még ha más jellegű is a sajtó működése, és az is igaz, hogy ha nem létezne bizalmatlanság, akkor nem lehetne sem összeesküvés-elméleteket terjeszteni ilyen erővel, sem kiépíteni azokat az autoriter populizmusokat, amelyek megszilárdulóban vannak.

Eközben töretlenül nyílik az olló: modern rabszolgaság, éhezés, tömegnyomor, háborúk, járvány, terrorizmus, környezeti katasztrófák, és kizsákmányolás minden létező módon. Mi sem kell ide jobban, mint a libernyák szabadkőműves migránsok megneszelése: addig is tombolhat a rendszer tovább, a tőkét sosem zavarta, hogy mennyire demokratikus az állam, amelyikkel összefonódott. Kellemetlen csapdahelyzet, mert ahelyett, hogy a rendszert mint olyant illetnénk kritikával, azt mérlegeljük, hogy Soros György vagy Bill Gates a nagyobb gonosz (pedig tényleg nem szentek, de más okokból nem azok).

Ez ellen egyetlen gyógymód van: demokratizálni. Átláthatóbbá kell tenni a folyamatokat, még ha ez borzasztóan nehéz is. Az állam össze kell fonódjon a társadalommal – azaz populistává kell válnia, ahelyett hogy elitista maradna – és hadat kell üzennie az őt foglyul ejtő gazdaságnak. Nekünk az államot, az államnak a gazdaságot kell uralnia, különben minden mozdulatunk, percünk, gondolatunk, kapcsolatunk, törekvésünk nem fog továbbra sem mást szolgálni, mint egy totalitárius rendszert, amelyben az egyetlen kitörési illúziónk valóban nem marad más, mint a konteó és az autoriter populizmus.