Mi újat mondasz?

Este színházban voltam.

És mit láttál?

A Csontváryt.

… Nem hallottam ilyen című darabról.

Nem is hallhattál. Egy Kovásznai György nevű ember írta, aki filmművész volt, 1934 és 1983 között élt Budapesten.

Húha, ennyire megjegyezted?!

Ha valakiről nem hallottam, próbálom pótolni a mulasztásomat.

Mégis úgy beszélsz, mintha bánnád, hogy megnézted az előadást.

Mondjuk inkább úgy, nem ártott volna, ha Kovásznai megmarad a filmművészetnél. A darabot túlírtnak, kuszának, eklektikusnak és végső soron meg-nem-írtnak éreztem. És ha én így éreztem, most, miután a dramaturg és a rendező dolgozott rajta, milyen lehetett eredetileg!

És Csontváry?

…

Mi maradt belőle?

Majdnem semmi. Már Huszárik filmje sem tudta ábrázolni a zsenit, pontosabban csak azokat a külsőségeket ábrázolta, amelyekről tévesen azt hitte, ezek a zseni jegyei, jellemzői. Egy futóbolondot láttunk a vásznon, most meg, a színpadon egy elviselhetetlen embert, akiből csak éppen az hiányzik, hogy elhiggyük róla: numen adest.

Nem értem, mit beszélsz…

Latinul van, olyasmit jelent: való igaz, hogy ő az, kiderült, hogy ő az.

És ezt nem lehet magyarul mondani???

Lehet, de hát…

Mindegy. Igazán megszokhatnám már a pökhendiségedet. Egy Kazimierz Brandys nevű nagy lengyel esszéíró (bizonyára hallottál már róla, te mindenkiről hallottál) azt írta a Dorian Grayről, „maga a mű hamis, nem érezni benne az igazságot”. Gondolom, arra céloz, amire te is most, hogy a művész azt hiszi, a téma hatalmassága, és főleg az, hogy őt magát milyen szenvedélyesen érdekli, már önmagában a siker záloga. Wilde-nak nagy problémája volt a „ki is vagyok én?” kérdés, tehát azt hitte, a puszta ábrázolása már sodró erejű is lesz – Kovásznaynak nagy problémája volt a Csontváry-komplexus, izgatta, hogyan érthetné meg az emberekkel, milyen egyedül is van az igazi művész, és ő meg azzal áltatta magát, hogy ha színpadra viszi, meg is érteti.

I-vel írja a nevét.

Mi??? Hát te honnan?

Valahogy úgy ejtetted ki.

Hát te aztán tényleg…

Mindegy, a lényeget illetően igazad van. Kovásznainak tényleg Csontváry-kompexusa lehetett. Hogy lásd, milyen nagyvonalú vagyok, elismerem, ez nagy találat, ez a szókapcsolat. Azt hiszem, Csontváry-komplexusa van mindenkinek, aki úgy érzi, nem eléggé elismert, és szociális énje inkább a nehezen kibírható, mint a társasági lény kategóriába tartozik.

Miből eredhet a tévedés?

Talán abból, hogy Kovásznai általánosítja az egyedit: Csontváry minden jel szerint tényleg elviselhetetlen volt, és a képei a tanúbizonyság rá, hogy tényleg zseniális, de ebből nem következik, hogy mindenki, aki elviselhetetlen, az már zseniális is egyben. Nem beszélve arról, mennyire egyoldalúan hülyék és/vagy cinikusak Csontváry kortársai a darabban, Szinyei-Mersétől Lechnerig, Csók Istvántól Ferenczyig. Az ő tehetségük is a színfalak mögött rejtőzik.

És a színészek?

A színészek hűségesen és alázatosan végigjátszanak egy partitúrát. Dukász Péternek még az alakja is csontvárys: vézna test, nagy szakáll, őrület a szemben. Bányai Kelemen Barna viszont nem tudja, hogy a dadogós nem pusztán megismétel hangokat, mechanikusan – a dadogós küszködik a szóval, mert ki akarja mondani. Bokor Barna parádésan hozza a tréfamester Pólyát, aki lóvá teszi Csontváryt.

Még mondasz valami jót?

Egy hölgy, aki mellettem ült, egy adott pillanatban felsóhajtott, és azt súgta, „miért nem tesznek be néhány képet?”

Jézus, Mária.

Hát igen.