Ott, ahol szabad sajtó van, a közvélemény tévelyeghet, de el nem tévedhet – mondta hajdan Szemere Bertalan.

Évtizedekig írásaimban, előadásaimban megkülönböztettem a (komoly) sajtót a médiától. Utóbbit a szórakoztatás eszközének tartottam, amelynek egyetlen célja van egyre több nézőt, hallgatót, olvasót megnyerni, kiszolgálni, hogy a reklámbevétele növelhető legyen. Mára a hajdan komoly sajtónak és a médiának gyakran egybevág a célja: szolgálni a divatos ideológiákat és álideológiákat. Fake-nek nevezve minden nemtetsző gondolatot, behúzza a féket.

Így történt meg, hogy lemondott a sajtószabadság etalonjának számító The New York Times publicisztikai rovatának vezetője, James Bennet. Lemondott, mert lemondatták. Azért kellett távoznia, mert megjelentette Tom Cotton, Arkansas állam republikánus szenátora véleménycikkét az Egyesült Államokat megrázó tüntetéssorozatról. A Vessétek be a katonákat című cikkben Cotton amellett foglalt állást, hogy az erőszakos tüntetőkkel szemben keményen kell fellépni, akár a katonák bevetésével is. „A nemzetnek helyre kell állítania a rendet. A katonák erre készen állnak” –  írta a szenátor. A New York városában fosztogatókat úgy írta le, mint az izgalmat kereső gazdagok és bűnöző elemek tobzódását, és kifejtette, hogy a tüntetők közé beszivárogtak a magát antifasisztának nevező Antifa mozgalom aktivistái is. Az Antifa jelenlétét a tüntetéseken a The New York Times álhírnek minősítette, noha William Barr igazságügyi miniszter sajtótájékoztatón leszögezte, hogy a kormányzatnak bizonyítékai vannak, hogy az Antifa mozgalom aktivistái is szítják a gyűlöletet és a megosztottságot. A publicisztika megjelenése után mind Bennet, mind a kiadó elnök-vezérigazgatója, A. G. Sulzberger kiállt amellett, hogy helyes volt megjelentetni a politikus véleményét, mert a prominens elképzelések nyílt megvitatása sokkal jobban segíti a társadalmat a helyes válaszok megtalálásában, mint ha nem veszünk tudomást róluk. A Times álláspontja azonban hirtelen megváltozott, és Bennet mea culpázni kezdett. A sajtószabadság paradicsomának tekintett Egyesült Államok vezető lapjának vezetése – fittyet hányva minden sajtóetikai előírásnak – közölte, hogy „a publicisztika nem felelt meg a mi követelményeinknek és nem lett volna szabad megjelentetni”.

Ami pedig a közösségi médiát illeti: megdöbbenve olvasom, hogy cenzúrázta a Facebook Böjte Csaba oldalát, törölte a gyermekotthonokat működtető dévai Szent Ferenc Alapítvány Trianon-napi szentmiséjét. Ennek központi gondolata, üzenete ez volt:„10 évvel ezelőtt elengedtük naivan, duzzogva egymás kezét, most tudatosan, bizalommal hajoljunk a tétován sodródó testvéreink felé! Nagyhatalmak gazdasági háborúkat vívnak, belső feszültségek miatt térdre kényszerülnek, e térség egyetlen esélye, ha a múlt sebeit félrerakva, közös jövőt építve összefogunk! Bizalommal engesztelődjünk ki, mielőtt gonosz erők az itt élő népeket egymásnak uszítva, egy Kelet-európai tavaszba taszítanak bennünket!”

A Facebook-cenzorok számára értelmezhetetlen az együttműködésre, egymás elfogadására hívó szöveg. Ők úgy tűnik, hogy a konfrontáció, a társadalmi eltávolítás eszméjén szocializálódtak, az aktivista újságírás hívei.

Csaba testvér szomorúan reagálta le a történteket, csendesen megjegyezte: „félelmetes, de úgy tűnik, hogy a szólásszabadság sérül a szemünk előtt – politikai érdekek miatt.”

Ha lenne az újságíróknak címerük, ezt kellene rávésetniük: Addig szabad a sajtó, míg szabadságát meg tudja kérdőjelezni.

Az elmúlt hónapok, napok történései megkérdőjelezik a sajtószabadság érvényesülését, lám, még Bezzegamerikában is.

Ezért kell megkérdeznem: megtörténhet, hogy holnap már nem lehet megírni, hogy micsoda modor lerohanni a Harry Potter szerzőjét, mert szerinte biológiai valóság, hogy csak a nők menstruálnak? Nem lehet hüledezni azon sem, hogy rasszizmusa miatt betiltják az Elfújta a szél című filmet? Nem lehet számon kérni a közvélemény-formálóktól a hallgattassék meg a másik fél is elvét?

Ott, ahol nincs szabad sajtó, a közvélemény addig tévelyeghet, míg végképp el nem téved… – dörmögné ma Szemere Bertalan. Talán csak a rabságot megtapasztalt Táncsics Mihály mutatná fel a reménysugarat: Mégse csüggedjetek, a szabad sajtó minden általa történt hibát maga meg is orvosol.

Talán.