Rendkívüli, úgynevezett nemzetpróbáló helyzetekben fontos az összefogás. Ezt hangoztatja a pandémia kitörése óta a Brüsszel–Vatikán–Bukarest tengelyen mindenki. Persze amikor az összefogás jegyében Budapest segélyszállítmányt küld Erdélybe, akkor felmordulunk, azonban helyeslően bólintunk és tömjénezünk, amikor a római pápa lélegeztetőgépeket küld Suceavára, közben pedig maszkpénzt szavazunk meg a Pruton-túli elszakított testvéreknek. Ha csak ennyi lenne a romániai valóság, valahogy bele lehetne törődni.

Az a baj, hogy mindig akad egy-két selejtes csicskajancsi, aki elérkezettnek látja az időt arra hogy naggyá tegye pártját és saját magát. Persze a legtöbb köztörvényest a választó „termelte ki”, így azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen csak megfelelési kényszerük van, amikor csúcsra járatják a magyarfóbiát, amelyet nem lehet csontig rágni. A legveszélyesebb az egészben, hogy gond nélkül terjed a marhaság, mint száraz gatyán a húgyfolt, és alig kapja fel fejét valaki a bűzre. Amikor másfél-két évtizeddel ezelőtt a megboldogult Corneliu Vadim Tudor vagy Gheorghe Funar véres szájú nackóvezérek rázták habzó szájjal az öklüket, egy idő után nevettünk rajtuk, hisz láttuk, hogy hangos híveik megfogyatkozóban vannak, és sejtettük azt is, hogy magyargyűlölettel átitatott érvrendszerük az érrendszerükre is hat, de volt olyan is, aki abban bízott, hogy gyalázkodás közben áll meg a szívük. A sors kegyes volt az ország polgáraihoz, nem rontják már a közhangulatot, de azt kell tapasztalnunk, hogy az elmebaj évek múltán is lehet ragályos, sőt, járványszerűen terjedhet, és olyanokat is fertőz, akiket betöltött tisztségüknél fogva kötelező lenne beoltani az ellenszérummal.

Most ugyanis – múlt heti kijelentésével, amelyre hétfőn ismét rátromfolt – kapellmeisterként maga Klaus Iohannis diktálja a tempót. Ad hominem érvrendszeréhez a teljes politikai paletta igyekszik felzárkózni, és ha így halad, nemsokára kimondja azt is, hogy a magyarok legszívesebben elvennék a román nemzet múltját, és ellopnák a jövőjét is. Valamennyien „egy pontot” keresnek, abban a szent meggyőződésben, hogy abból kiindulva kimozdíthatják helyéről kis világukat. Elfeledve azt, hogy „Nem elég csak emlegetni:/ Tudni is kell jól szeretni,/ Tudni bölcsen, a hazát.” A honszerelem csúnya dolog, ha a konc megragadásának versenyével párosul, és most ennek vagyunk szemtanúi. Valóságos verseny van a hazai politikai szereplők között abban, hogy ki a nagyobb román. A mélynackó Marius Pașcan PMP-s képviselő részéről ez nem is volt meglepő, de beállt a sorba a magyarpártiságával kérkedő USR is. Cătălin Drulă, a párt alelnöke büszkén jelentette be, (lásd itt) hogy éberségének köszönhetően került napirendre a szenátusban a kisebbségek személyi elvű autonómiájáról szóló kerettörvény, illetve a magyar közösség személyi elvű autonómiastatútumának tervezete, annak ellenére, hogy azt RMDSZ–PNL/PSD/PDL kölcsönös nacionalista felhatalmazásának a játékszereként kezelték. A kezdetben román–magyar vegyespárt szerepében tetszelgő USR ennél tovább megy, és azt is elmagyarázza az RMDSZ-nek, hogy a romániai magyaroknak ugyanaz kell, mint a többségi társadalom tagjainak, éspedig modern iskolák, tiszta kórházak, biztonságos utak. Ebben igaza is van ugyan, de az iskoláinkban magyarul szeretnénk tanulni, örülnénk, ha a kórházban biztosított lenne az anyanyelvhasználat, és a biztonságos utakon az államilag támogatott kulturális intézményeinkbe is eljutnánk. Eközben a PNL ugyanúgy azzal kérkedik, hogy ő volt az, aki  napirendre tűzette a 2004-es jogszabálytervezeteket és sikeresen gátat szabott az autonómiára utaló terveknek. Az pedig, hogy az egész liberális bagázs hallgat az államfői nyilatkozatok után, csak ráerősít arra, hogy meg sem próbálnak elhatárolódni a nemzetieskedéstől – úgy tűnik, a nacionalista érzület az, ami Romániában meghatározza a jobboldaliságot. „Mennyi szájhős! mennyi lárma!/ S egyre sűlyedt a naszád” – szól a PSD és megmutatja, ha már azzal vádolták, hogy potom áron elsinkofálja Erdélyt, nemcsak a régi törvénytervezeteket tudja leszavazni, hanem újak kiötlésére is képes. Így történhetett meg, hogy Marcel Ciolacu, akinek meg kell szilárdítania hatalmát a pártban, bejelentette: úgy módosítanák a képviselőház és a szenátus házszabályát, hogy ne lehessen az ország nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegét érintő törvénytervezeteket benyújtani. Hogy egy ilyen kezdeményezés eleve alkotmányellenes? Mit számít ez napjaink Romániájában, ahol a döntéshozók nem tudják vagy nem érdekli őket, hogy mit ír az alaptörvény. (Lásd az Alkotmánybíróság legutóbbi döntéseit) Ami nem csoda, most sokkal komolyabb játék zajlik. Még a magyarellenes gyógyír feltalálása előtt el kell dönteni, hogy ki utálja jobban a magyarokat.

És bár ez nem mese, így is komoly tanulsága van, túl azon, hogy mindig lemossuk a századok és politikusok által ránk kent gyalázatot. A magyar közösségnek igenis (ismét) megkerülhetetlen szereplővé kell válnia Bukarestben. Súlya kell legyen, ha úgy tetszik, ugyanakkor felül kell értékelnie az eddigi döntéseit, politikai kapcsolatait is, hogy ne marginalizálja magát. Egyértelmű, hogy komoly ára lett volna – az úzvölgyi honvédtemető ügye miatt is – a szociáldemokrata kabinet mellett való kiállásnak, de a liberálisok „semmiért egészen” alapon nyugvó támogatása sem olcsó. Az egész közösségre rátelepedő kollektív kudarcérzet miatt azonban hiba lenne az RMDSZ-t elpáholni. A másik tanulság az autonómiaküzdelemre vonatkozik – az államfő magyarellenes kijelentését számos román állampolgár ítélte ugyan el, de az erdélyi magyarok önrendelkezési törekvéseit ugyanazzal a lendülettel nem karolták fel. Nem biztos tehát, hogy az a megoldás, hogy évente egyszer a parlament elé toljuk az autonómiastatútumot, felvonulunk Marosvásárhelyen és átadunk egy díjat. És közlemények gyártásából sem lesz autonómia. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy ezt a kérdést ész nélkül oldjuk meg. De elegen ahhoz, hogy keressünk egy másik pontot.