Mondd, te milyen oldali is vagy tulajdonképpen?

Szeretnék mindenoldali lenni, és talán nem ártana, ha mindenki mindenoldali lenne.

„Ilyen állat nincs”, írta néhány éve egy ismert magyarországi publicista egy televíziós vitát elemezve.

Emlékszem. Csakhogy ő összekeverte a semmilyenséget a tárgyilagosságra való törekvéssel, a moslékközepet a kiküzdött középpel.

Úgy érted, van egy olyan közép, amelyik mindenkinek igazat ad valamiben, teljesen mindegy, hogy miben?

Pontosan úgy. Meg arra is célzok, aki előbb kivárja a véleményed, aztán ahhoz igazítja a magáét. Az ilyen ember nem mérlegel, csak óvakodik.

Te viszont mérlegelsz, erre akarsz kilyukadni?

Igyekszem sine ira et studio dönteni, az eszemmel, nem a zsigereimmel. „Nagyot érezni mindig könnyebb, mint szembenézni a gondolkodás fáradalmaival”, nyilatkozta egy másik ismert elemző.

De hát mindenkinek vannak érzelmei! Vagy neked nincsenek?

Vannak, olykor túlságosan is. Bármennyire is értem például, hogy az állampolgárság nem a szív, hanem a jog ügye, nem tudom feledni az MSZP ízléstelen kampányát a kettős állampolgárság ellen.

Jaj, a töltöttkáposzta-kampányt… De hát a jobboldaliak se szavaztak egytől egyig rá.

Hát nem. Ők meg azt a látszatot keltették, mintha minden határon túli árvalányhajas kalapban búsongana reggeltől estig. Nem volt, akit szeressek, és ez akkor mélységes fájdalommal töltött el.

Szóval te egy fájdalmas közép vagy…

A tiedbe is, kedves barátom. Középnek lenni alkati kérdés. „Én az egyensúly embere vagyok. Ösztönösen balra hajlok, ha a csónak jobbra dőléssel fenyeget – és fordítva”, mondja Thomas Mann. Van, aki nem tud felhőtlenül menetelni valamelyik irányba.

De hát mégiscsak jó érzés tartozni valahova, és több nyilatkozatot is aláírtál, ami azt jelenti, nem mindig ódzkodsz mások társaságától.

Vannak barátaim, akikkel ugyanazt gondoljuk. De nem mindig lettem boldog a saját nyilatkozataimtól. Egyes barátaimat elvesztettem, miközben éppen az a változás nem következett be, melynek reményében megsértettem őket. Ma már jobban meggondolnám, mit írok alá.

Térjünk vissza egy kicsinyég. Mit szeretsz a balon?

Az igazi balon a szociális érzékenységet. Hogy nem gondolja, „aki szegény, annyit is ér”, meg hogy a hajléktalanoknak meg kellene fagyniuk.

És a jobbon?

Az igazi jobbon azt, hogy nemcsak ragaszkodik a hagyományokhoz, hanem válogatni is képes közöttük. Hogy hiteles hite van, nem érdek szerint lobogtatott Istene.

És mit gondolsz az antiszemitizmusról?

Hogy manapság terjed – Huizinga bon mot-jával élve egyre inkább a viceházmesterek világává változunk.

Ezt nem értem…

Huizinga „a viceházmesterek forradalmárának” nevezte a nácizmust, a szürke senkik lázadásának. Másfelől azt is gondolom, hogy túl könnyen nevezünk antiszemitának boldog-boldogtalant. Türelmesebbnek kellene lennünk. A „legyél liberális, vazze” attitűd nem kevésbé kizárólagos, mint az, amelynél magasabb rendűnek gondolja magát. Ahogy Borges mondta, gyilkos csak a büntetőjogban létezik – ha közel megyünk hozzá, Raszkolnyikovot látjuk.

Vagyis mindenki külön egyéniség, ezt mondod?

Ezt, és hogy lecsapni valakire egyetlen meggondolatlan megjegyzésért nem is túlzottan megfontolt, nem is túlzottan emberséges.

Azt hiszem, az ilyen árnyalást mégiscsak a baloldal viseli jobban…

Feltétlenül. De a bírálatot a baloldaliak sem viselik nagyon jól.

A hit nem gondolkodik.

Nem, de nem jó emberekben és eszmékben úgy hinni, mint Istenben. És meg vagyok győződve róla, hogy az inkvizíciót Isten sem szerette.

Nem lehettek túl sokan…

Ebben áll a dolog fájdalmas szépsége. És én így érzem magam tisztességesnek.

Kiterítenek úgyis.

Meg amúgy is.