Sokszor az az érzésem, hogy minálunk a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, a liberalizmus, a nacionalizmus, a rasszizmus, a kommunizmus fogalmait a sajtó és főként a kommentelők özöne anélkül használja, hogy akárcsak sejtelme lenne arról, hogy ezek a fogalmak mit is jelentenek.

A konzervativizmust módszeresen összekeverjük a nacionalizmussal, a rasszizmussal és végső konzekvenciáiban a fasizmussal. Még a nácizmus és a fasizmus közt sem szokás különbséget tenni. Pedig még ezek is meglehetősen eltérő, bár kétségtelenül rokon fogalmak. A mai szociáldemokrácia és a kommunizmus időnként hátborzongató (a konzervativizmus, sőt nacionalizmus és a fasizmus fogalmainál sokkal elevenebb) rokonságát viszont úzus figyelmen kívül hagyni. 

No de, a konzervativizmusnak, ha hellyel-közzel van is némi köze nacionalizmushoz, semmivel sem több, mint a liberalizmushoz. A francia nacionalizmus, sőt rasszizmus is a francia liberalizmus szüleménye. Gondoljunk csak a Dreyfuss-ügyre, vagy a sajátosan francia ihletésű kisebbségellenes nemzeti államra. (Korántsem véletlen, hogy a rasszizmus atyamestere sem Hitler vagy Göbbels, hanem a francia Gobineau.) A felvilágosodás egyetemesség elvére alapozó francia liberalizmus az önmagát egyetemesnek tételező katolikus egyház (a katolikus terminus is egyetemességet jelent) s az azzal szövetséges királyi hatalom ellen lázad. A nemzetet egy alapvetően eltérő egyetemesség – a paradox módon az egyetemes emberi jogokra alapozott – nacionalizmus jegyében definiálja. A francia nyelv Oroszországtól Németországig a felvilágosodás Európájának lingua francája. A felvilágosodás egyetemessége voltaképpen francia egyetemesség (ami nyilvánvaló contradictio in adjecto.) A francia nemzet (értsd a francia állam) ennek az egyetemességnek kizárólagos reprezentánsává nyilvánított francia nyelv és kultúra birtokosaként vág bele a – demokratának csak jókora jóindulattal nevezhető Napóleon „császárságára” alapozva – Európa és majdan az egész világ felszabadításának nagy művébe. 

A francia felszabadítók – akár csak később a kommunizmus eszmevilágát az egész emberiségre rászabadítani hivatott kommunisták – voltaképpen a francia gloire, azaz a diktatórikus elmaradottságban megátalkodott népeket beolvasztó francia világbirodalom egyfajta távlati homogenizációra alapozott „forradalmi” lidérceit hajszolják. 

Az angolszász liberalizmus ezzel szemben a velejéig konzervatív. A szabadságjogokat ugyan önmagába építi, hiszen azok gazdaságelméletének alapjaival állnak összefüggésben, de korántsem forradalmasítani akarja a társadalmat, hanem a (franciák által már megvalósított, de Robespierre-rel ugyancsak általuk rögvest meg is tagadott) szabadságjogokra alapozva, a társadalmi rendszer működésének alapjává nyilvánított szabadpiac alapelveit igyekszik konzerválni. (Miközben maga sem mentes a civilizáció terjesztésének gesztusaként aposztrofált imperialista törekvésektől.) Az angol liberálisok nem változtatni akarnak, hanem az autonómnak tekintett gazdasági rendszer működésének alapelveit rögzítik. A laissez faire az ő esetükben nem a Robespierre-féle forradalmi káoszt, hanem a piaci önszabályozás útjában álló monarchikus akadályok elhárítását jelenti. Ez a jellegzetesen konzervatív forradalom ugyanis nem felforgatni akar, hanem a szó szoros értelmében megszilárdítani és megőrizni. 

A gazdaság szereplőinek szabad döntéseit nem valamely voluntarista akarat, hanem a gazdasági folyamatok logikáját vezérlő Adam Smithi-i „láthatatlan kéz” szabályozza. Ez ellen az elv ellen a konzervatívoknak soha nem volt és nem is lehetett kifogásuk. Hiszen ezt az elvet a liberálisok nem tételezik, csupán magukévá teszik, lévén, hogy hitük szerint nem is tehetnének egyebet. Ez az elv ugyanis örök érvényű és megmásíthatatlan „természeti” törvény. 

Igaz, ennek az elvnek az érvényesülést rövidebb-hosszabb ideig a politika megzavarhatja. Ezért a politikát, mint az államhatalom képviselőjét – lehetőség szerint – ki kell rekeszteni a gazdasági folyamatok alakításából. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak ne lenne megahatározó szerepe a gazdaságban. Az államnak kell megteremtenie azokat a keretfeltételeket, melyeken belül a piac törvényei szabadon érvényesülhetnek. A piaci szereplők szabadon – s ekként a gazdaság egésze szempontjából – véletlenszerűen döntenek. A véletlenszerű döntések azonban kölcsönösen befolyásolják egymást. A kereslet és a kínálat ingadozása végül törvényszerű egyensúlyt teremt. Ahogyan a kockadobások is véletlenszerűek, de az 1 és a 6 közti ingadozások hosszabb távon (úgymond a nagy számok törvénye szerint) szinte tökéletesen kiegyenlítik egymást. Az 1-es és a 6-os azonos arányban fog előfordulni. Ezt a rendet azonban a keretfeltételek garantálják. Az a tény, hogy a kockának hat (nem több és nem kevesebb) oldala van. A gazdaságban a keretfeltételeket az államnak kell törvényben rögzítenie. Mindenkire érvényesen. Egyebek közt azzal, hogy elejét veszi a csalásoknak, felülvigyázza a gazdasági játszmában való részvétel esélyeinek (legalább viszonylagos) egyenlőségét, meggátolja a monopóliumok kialakulását, elejét veszi a csalások lehetőségét (ami a kocka esetében az ún. cinkelésnek felelne meg), azaz rögzíti a megsérthetetlen játékszabályokat.

Mi ez, ha nem konzervativizmus? A német liberálisok ma is konzervatívoknak tartják önmagukat. És okkal.

A klasszikus liberalizmus azonban szülőhelyén, az angolszász világban fokozatosan átalakult. A változások nagyjából a múlt század közepe táján, főként '68 után pörögnek föl. Ráadásul radikálisan. A politikát hatamuk alá gyúró nagyvállalatok neoliberalizmus név alatt deregulálják a piacokat. Azaz rendre kiiktatják azoknak a szabályoknak (a piac rendeltetésszerű működését garantáló réguláknak) jelentős részét, melyek a gazdasági folyamatok zökkenőmentességét is lehetővé tették. Sok minden szabaddá válik, ami korábban megengedhetetlennek számított.

A szabadosság azonban nem rekedt meg a gazdasági folyamatoknál. A liberalizmus társadalomfilozófiája is radikálisan átalakult. Az alapvetően konzervatív liberalizmus egyre inkább a baloldalivá, azaz egyfajta, a társadalom hagyományos rendjét fellazító irányzattá alakult. A társadalmi normák jelentős része is fakultatívvá válik vagy egyszerűen lekerül napirendről. Korántsem véletlen, hogy az amerikai liberális táborban, a demokratáknál, egy tőről metszett (nászútját is Moszkvában bonyolító) kommunista, Bernie Sanders nem csak demokrata elnökjelöltként léphetett fel, de egy adott ponton még befutónak is tűnhetett (igaz, egy idő után kénytelen volt kilépni a játszmából, de korántsem kommunista eszméi miatt). 

A neoliberalizmus a méltányosság és a szakszervezeti mozgalmak által ésszerű keretek közé szorított jövedelemeloszlás deregulálásának mind nyilvánvalóbban társadalomellenes hatásait az emberi jogok és a demokratikus jogállam eszmerendszerének elveivel: az egyéni szabadság korlátlanságának és a demokratikus jogállam humánusnak álcázott egyenlőségelvének dogmatikus érvényesítésével a kolonialista múlt megható (de gazdaságilag továbbra is álságos) kritikájával próbálja ellensúlyozni. Miközben az egy százaléknyi gazdasági elit és a társadalom 99 százaléka közti vagyoni egyenlőtlenségek mind irracionálisabb méreteket öltenek, és a könnyes szível befogadott bevándorlók helyzetének alakulása az egyes társadalmakon belül is tovább fokozza az egyenlőtlenségeket, a diszkriminációt, a kulturális megosztottságot.

A neoliberalizmus annak ellenére, hogy a 2008-as ingatlanpiaci válság előidézésében meghatározó szerepet játszott, ideológiai vonatkozásban továbbra is szinte már egyeduralkodó. Annak ellenére is, hogy gazdasági tekintetben a rendszer kénytelen volt bizonyos megszorításokat visszaállítani. Az ideológiaként értelmezett neoliberalizmus önnön halálát is túlélte. Eleddig legalábbis. (Lásd Colin Crouch: The Strange Non-death of Neo-liberalism. Post-democracy II.) S a globalizáció minden haszna ellenére továbbra is a hatalmasok javára korlátozza a piacgazdaság szabadságát, fokozza a jövedelemelosztás aránytalanságait, szupranacionális vállalatok monopolhelyzetének szolgáltatja ki a nemzetgazdaságokat.

Én soha nem a liberalizmus ellen érvelek. A fogalom eredeti értelmében vett klasszikus liberalizmusnak ma is föltétlen híve vagyok. Sőt az is meggyőződésem, hogy Orbán Viktor sem a klasszikus liberalizmust, hanem a liberalizmus alapelveit drasztikusan megtagadó neoliberalizmust utasítja el, mikor pártjának ideológiáját illiberálisként definiálja. Azaz nyugati nézőpontból voltaképpen önmagát „bélyegzi meg”.

Így aztán nekem sem lehet kivetnivalóm az ellen, amikor az én konzervatív liberalizmusomat némely kommunistából vedlett transzvesztita „liberálisok” újabban szisztematikusan fasisztának bélyegzik. 

Az ő ideológiai sémáik szerint más valóban nem is lehetek. A vírusválság is arról győz meg, hogy a súlyos krízisek csupán nemzeti keretek közt kezelhetők valóban hatékonyan. A szó tényleges értelmében vett emberi és a kisebbségi jogok védelme azonban szerintem is a nemzetközi közösség hatáskörébe tartozik. Ezek kikényszerítése valóban nem belügyekbe való beavatkozás.

Az emberi társadalmak számára létfontosságú szabadságelv puszta érvényesítése. 

Lehetne.