Romániában, amint azt számtalan sajtóközleményből tudhatjuk, menekül az ápolószemélyzet. Azt is elemzők sora tisztázta, hogy miért. Vannak, akik a frontról való dezertálásnak tekintik a jelenséget, és vannak, akik úgy vélik, hogy a román egészségügyi kormányzat dezertált. Magukra hagyva alkalmazottjait.

Úgy tűnik azonban, hogy vannak, akik nem a felelősség és a kockázat elől menekülnek, hanem egyszerűen csak jobb esélyekkel szeretnék kockáztatni az életüket. És természetesen tisztességesebb javadalmazásért. A katona, aki életét kockáztatva száll szembe az ellenséggel, hazájáért teszi. Aki viszont úgy érzi, hogy a haza – megkérdezése nélkül – szakadt a nyakába, s talán akadhatnak „hazák”, melyeket ő maga is tisztább szívvel vállalhat, az nem dezertál, hanem – saját szempontjából – racionálisan cselekszik.

Ez nem csupán román vagy magyar probléma. A Nyugat, jelesül a nagy Németország is hasonló gondokkal küzd. No nem azért, mert a német ápolónők és orvosok egy, a németnél racionálisabb galaxisba menekülnének, pusztán azért, mert a német házasság intézménye nem volt képes a szükséges mennyiségű orvossá, ápolóvá képezhető gyermekpalántát előállítani. 

Vannak Németországnak olyan szövetségi államai, például Brandenburg és Szászország, ahol a kórházak zömében az orvosok és az ápolónők fele lengyel ingázó. A németek az egyébként sötét diktatúrának aposztrofált, de a gyerekek nemzésében és képzésében messze hatékonyabb Lengyelországból „importálnak” – nem migránsokat, csupán ingázókat – akik jó pénzért annak ellenére is kisegítik a német egészségügyet, hogy a német politika – a lengyel államot és implicite a lengyel állampolgárokat – szinte már szünet nélkül euroszkeptikus antidemokratákként bélyegzi meg.

Nem tudom, hogy annak a repülőgépnek az utasai közül, akik Temesvárról nemrégen a bécsi repülőtéren landoltak, hányan „menekültek” Nyugatra a román egészségügyből, azaz hányan szakképzett ápolók. De hogy rövidesen tömegesen lesznek, arra akár mérget is vehetünk.

Az osztrákok és a németek – európai uniós jóváhagyással – megnyitották határaikat a kelet-európai orvosok és ápolók előtt. Egyrészt vissza szeretnék szerezni a járvány elől hazamenekült alkalmazottjaikat, másrészt újabbakra lenne szükségük. Vajon ki lenne az, aki az itthoni helyzet láttán nem menekülne vissza, vagy ha a hazai egészségügyből lépett ki, nem menekülne el?

Az Európai Unió vezető államai ugyanis rádöbbentek arra, hogy a szakkáderek államközi áramlása nem kevésbé fontos, mint az áruké. Nicolas Schmidt, az EU foglakoztatás-ügyi főbiztosa egyértelművé tette: „Férfiak és nők ezrei – szakmai feladataik teljesítése végett – kénytelenek átjárni az európai határokon. Mi mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy elhárítsuk előlük az akadályokat.”

Írva és mondva: háromszázezer lengyel orvos dolgozik Németországban. Csakhogy a lengyel törvények szigorúbbak a mieinknél is. Az idősek ott két órára sem tehetik ki a lábukat a házból. A rokonaiknak kell gondozniuk őket. 

A mi román dezertőreink számára tehát üresedés van. S ők is rájöttek arra, hogy – piros-sárga-kék ködök ide vagy oda – Nyugaton nagyobb biztonságban lehetnek, mint idehaza. Igaz, Magyarország nem enged át a határain idegeneket. Megoldás azonban van. Amint azt a temesvári példa is bizonyíthatja. A határokat, ha átjárni nem is, átrepülni lehet.

Ha a román kormányzat – Johannis fura bónuszaitól eltekintve – nem teremt biztonságos, következésként értelmes munkafeltételeket számukra, megeshet, hogy a mi dezertőreink is valahol Nyugaton fognak kikötni. Aligha fogja majd őket a rendőrautók által uzsonnaidőben és estelente – érthető szöveggel sugárzott – nemzeti himnusz visszatartani. 

S ez az idősgondozókra is érvényes. Ki az a meggondolatlan – itt főleg volt diákjaimra gondolok, mert ebben az értelemben egyikük sem volt az –, aki a román gazdaság jövőbeli kilátásait (valamint Iohannis és Orban urak politikai teljesítményét) is tekintetbe véve, ne ragadná meg a kínálkozó lehetőséget. 

Ami az orvosokat illeti, a német állam – az ingázással kapcsolatos gondokat kiiktatandó – szállodai szobákat is bocsát a rendelkezésükre. És nem kell föltétlenül virológusoknak lenniük. Egyéb szakorvosokban is akut a hiány.

Mi meg idehaza hallgathatjuk a nemzeti himnuszt. Feltehetően az is használni fog. Elvégre mi, magyarok és románok is jórészt a ráolvasásokba vetett hitünknek köszönhetjük, hogy túléltük az utóbbi ezredéveket...