Újra meglepődtünk-forma, mint az első hóesésnél szoktuk minden évben, pedig az országban nem volt hírzárlat, és a figyelmeztető jelek-hírek már januártól érkeztek Vuhanból. Amúgy lett volna ideje beleszokni Romániának a krízisbe, hiszen az utóbbi öt évben tucatnyi kormány váltotta egymást a Victoria-palotában, és egyik sem töltötte ki mandátumát, mi több, ez idő alatt csinos kis politikai válságfüzér „ékesítette” az ország ráncosodó (hisz már százesztendős elmúlt) nyakát.

A kínai példa tehát túl friss volt, és krízisbeli honi edzettségünket nem tudtuk idejében átfogó és átgondolt akciótervre konvertálni, melyhez koherens pánikcsökkentő kommunikáció társulhatott volna. Innen a hatósági kapkodás, melyet tetézett a tény, hogy maga a szakma (epidemiológusok és egyéb, magukat szakértői aurával felruházó orvosok) sem képviselt egységes álláspontot. Ehhez járul még a polgári fegyelmezetlenség, a rendelkezések gyakori semmibevétele és/vagy kijátszása.

Az így kialakult helyzetben úgymond rendet vág a szükségállapot (katonás szigort sugalló rendelkezéseinek) bevezetése, ám itt is akad néhány aggasztó részlet:

1. A késlekedés. – Johannis elnök, miután a Câțu-komédiaként elhíresült intermezzo lecsengett, vagyis március 12-én (alkotmányjogilag is) valóban csütörtököt mondott az előre hozott választások erőltetése, aznap este nyilatkozott az ügyben. Méghozzá azt, hogy elfogadja a miniszterelnök-jelölt bedobott törölközőjét, és tárgyalásokat kezdeményez... másnap 13 órára. „Nincs vesztegetni való időnk” – teszi hozzá a tettre kész Klaus Johannis, és alszik rá egyet. Miközben a járvány házon belül toporgott, hiszen ezen a napon már 59 igazolt fertőzöttet összesítettek az országban.

Ha igyekezete valós lett volna, Johannist semmi sem gátolja meg, hogy még aznap este konzultáljon a pártokkal, és másnap, pénteken kora reggel rohamütemben – és ultraformálisan – meghallgassák a régi-új miniszterjelölteket, hadd lám, tavaly ősz óta mennyit fejlődtek; így egy napot nyertünk volna mindannyian, amennyiben tényleg őszintén gondolta, hogy most felül kell emelkedni a pártos afférokon, és szombat délután felelős kormányra ébredtünk volna a hosszas monotematikus cotroceni-i álmodozás után.

2. A rendelet – mármint az elnöki, amely statuálja a szükségállapotot, korántsem hibátlan. Erre figyelmeztetett néhány politikus (Tăriceanu, Ponta, Băsescu), de a parlamenti szakbizottságok véleményezése is ezt erősíti. Hiányos és sok helyütt homályosan fogalmazó dokumentum: az elnöki hivatal munkatársai valószínűleg a hétvégen már ellankadhattak a permanens készenléti állapottól, és a belpolitikai válság megoldását célzó erőfeszítésektől. A gazdasági vonatkozásokat remélhetőleg a mára beígért rendelkezései pótolják, és pontosítják, de az 54-es cikkely továbbra is fejtörést okoz a szakmának, vagyis a sajtómunkásoknak. Itt ugyanis az ANCOM, vagyis az Országos Hírközlési Hatóság letilthat tartalmakat és tartalomszolgáltatókat, amennyiben téves információkat észlel. Döntését minden esetben indokolnia kell. Csakhogy ki és miként fogja érdemben eldönteni, hogy mi a téves, hiányos, készakarva félretájékoztató hír? A Stratégiai Kommunikációs Osztály lenne erre hivatott, de hogy konkrétan miként járnak el, azt homály fedi. A Független Újságírás Központja (Centrul de Jurnalism Independent) és Renate Weber ombudsman egyaránt kétkedve fogadta a szólás- és véleményszabadságot megnyirbáló cikkelyt. Nem a rémhírek kiszűrésének szándéka miatt aggódnak, hanem a nagyon általános megfogalmazás okán: joggal feltételezhetik, hogy akár a kormány, vagy az egyéb hatóságok válságkezelő intézkedéseit érő kritikus hangnem, vagy netán a jól dokumentált ankét is a nemkívánatos tartalmak közé soroltatik. És – gondolom – nem a minden áron feltűnni akaró pszeudo-oknyomozó önjelöltek gyakorta felelőtlen akciózására utaltak.

Némileg árnyalhatja az elnöki rendelet eddigi kritikáját az a tény, hogy szükségállapotot Romániában az utóbbi fél évszázadban mindössze három ízben rendeltek el: az 1975-ös júliusi árvíz és az 1977-es március negyedikei földrengés idején, továbbá 1989 decemberében, a hatalmat éppen elvesztő Ceaușescu utolsó elkeseredett gesztusaként. Nincs tehát – ezúttal szerencsére – tapasztalatunk a rendkívüli állapotok-helyzetek megélésében és kezelésében, és marad a megelőlegezett jóhiszeműség és a remény, hogy e semmihez sem fogható állapot ürügyén nem leszünk a helyzettel való visszaélés(ek) szem- és szenvedő tanúi.