Mostani életem egyik kedvenc foglalatossága a napi rutin kárhoztatása volt a legkülönfélébb megfogalmazásokban. Volt, amikor simán csak dühös voltam arra, hogy a haza-ovi-haza-ovi-haza útvonalon zajlik az életünk immár végeláthatatlanul, barátokkal nagyon ritkán találkozunk, mert mindenikünk élete olyan, hogy egyszerűen „nem fér bele”. Máskor meg simán csak ironikusan fogalmaztam a mi kis mókuskerekünkről, amelynek keretei igencsak meghatározottak, minden olyan előrelátható benne, hogy az már kész letargia. Persze, közben mondogattam magamnak nem túlságosan meggyőződve, hogy „ez a rutin jó a gyermeknek”. 37 évig azonban teljesen máshoz szoktam, persze, hogy nem ünnepeltem ezt a fajta monotóniát, amelyből csak a rövidebbre-hosszabbra időzített ovis betegségrutin zökkenthetett ki.

És amikor már úgy gondoltam, hogy ez már „rosszabb” nem lehet, bejelentették ezt az egyhetes járványfelszámoló, szükség esetén meghosszabbítható kényszerpihenőt az oktatásban: iskolákban, óvodákban. Azt hittem, menten falra mászok, és úgy kiáltom világgá, hogy „akkor most mi lesz a kis életünkkel”? Bezzeg így már jó lett volna az agyonkárhoztatott rutin is! Csak ne „ítéljenek” bezártságra, mert akkor mi lesz? Jöttem-mentem a házban, mint a fehér egér, akit labirintusba zártak és nem találja a kiutat. Ebben a felzaklatott hangulatomban igen későn tudott megérkezni hozzám két olyan „üzenet”, amely arról szólt, hogy ez a nyomasztó bezártság rendben van, de optikát kell hozzá váltani, mert menten „kegyelmi idő” lesz belőle. Az egyik üzenet Gergely Edó író, családállítás vezetőé volt, a másik meg az olaszországi Bolognában ragadt Stefano Bottoni történész, egyetemi tanáré.

A nemrég Brassóban járt Gergely Edó a csend szükségességéről beszélt az ember életében, ami által az egyén rá tud nézni önmagára, saját és környezete életére és arra, hogy mire „van” ideje és mire „nincs”. Éppen a könyvbemutató hanganyagát írtam át, és nem tudtam észre nem venni, hogy ez most egy időzített nyugalom-pasztilla is, nekem címezve. Nos, itt vagyunk most ebben a kegyelmi időben, amikor ezt mind megtehetjük a nagy közösség szintjén is, mert miután elátkoztunk mindent és mindenkit – a vírust, a kormányt, a termelési és fogyasztási kényszerre épülő kapitalizmust –, rájöhetünk, hogy megállni nem is éppen olyan rossz. Ebben a csendben olyasmiket is szemügyre vehetünk, még ha a kényszerpihenő nem is tesz minket a legfelhőtlenebbül lazákká, amiket amúgy esélyünk sincs meglátni. És igen: hirtelen elkezdjük szeretni az agyonkárhoztatott rutinunkat is, amely ritmust ad az életünknek.

A másik üzenet egy megosztott Facebook-bejegyzés volt, Stefano Bottonié, aki egyik családját meglátogatva Bolognában, elszakadt a másiktól, amely magyar honban maradt. Én igazából nem értettem eddig, csupán sejteni véltem, hogy mi a vesztegzár lényege, és hol húzódik meg benne ki-ki felelőssége. De ennyire pontosan, világosan és igen, észszerűen erről még soha és sehol nem olvastam. A következő részt ragadnám ki belőle, ami helyrepattintotta a forrófejű kelet-európai hőzöngésemet: „Nem tudom, meddig fog ez tartani itt, Európában, azt viszont igen, hogy minél később kezdjük, annál tovább fog tartani és annál többen fognak belehalni. Nem ti, kedves ifi titán barátaim. Hanem a szüleitek, a nagypapák, nagymamák. Az idősebb bácsik és nénik: szomszédok, távoli ismerősök. A gyengébbek lesznek az őrület legnagyobb áldozatai, ha nem vigyázunk rájuk. Most vizsgázik Európa. Most vizsgázunk mi, európai középosztálybeliek, akiknek az a dolga most, ahogy ÁLLJUNK LE 1-2 HÓNAPIG azért, hogy újraindulhassunk. Aki azt gondolja, hogy amit állítok túlzás, azzal most nem áll módom vitatkozni. Úgyis ez fog történni, tetszik vagy nem. De ha rajtam múlna, ma estétől már bőven zárva lennének a fürdők, a buli negyed, holnaptól az egyetemek” – írja az olasz származású egyetemi tanár, akinek személyesen is hálás vagyok azért, hogy ezt így megfogalmazta.

Persze, nagyon nehéz az életünket meg- és újraszervezni a legújabb szabályok szerint, de én most már látom és értem az egésznek a közelebbi és távolabbi, személyes és közösségi hasznát.

Azt hiszem, hogy a következő időszakban nagyon sok rajzlapot és vízfestéket el fogunk használni, hogy a racionális keretek közé zárt csendet „érdekesen” töltsük ki a lányommal.

Amúgy meg ebben az egészben a legnehezebb számomra az, hogy vasárnap (mit sem sejtve) megígértem a csöppségemnek, hogy szerdától ismét találkozhat a társaival, most meg folyton azt kérdezgeti, hogy: „anya, holnaptól ovi, ugye?” Nekem meg azt kell válaszolnom igen nagy nyugalommal, hogy egyelőre mindenki vakációzik, megpihen egy kicsit. Utána majd visszaállunk a rendes kerékvágásba…