Már minden adott, hogy a vuhani vészként tavaly decemberben feltűnő kór bevonuljon a járványtan-történelembe: az Egészségügyi Világszervezet hivatalosan is elnevezte, és ezentúl COVID-19-ként tartják számon. A világszervezet elnöke ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a vírus terjedése miatt kialakult helyzet globális gond, s hogy nyomatékosítsa mondandóját, plenáris terrorista támadáshoz hasonlította a járványt. Ez a standard-aggodalom azonban nem kendőzheti el a bakit, amelyet egyébként a WHO maga is beismert: hogy egy hetet késlekedett a súlyos veszélyeztetettség bejelentésével. Hasonló helyzetben bármely felelős grémium alaposan megfontolja, hogy a riasztásnak melyik fokozatát lépteti életbe, ezzel a kérdéssel mindig körültekintően bánnak az illetékesek, elkerülendő a pánikkeltő túlreagálást, legyen szó belügyről, katasztrófavédelemről, gazdasági minősítésről, vagy meteorológiai előrejelzésről.

A világszervezetet félig felmenti, hogy bizonyára nem kapott idejében elegendő információt a kínai féltől; bár december 8-án (más források szerint 12-én) észlelték a vuhani hatóságok először a tüneteket, az infó csak 31-én került ki a világhálóra, és ez sem kommüniké formájában, hanem egy készséges helybeli orvos révén, akit másnap megróttak a „szivárogtatásért”, mi több, a – február hetedikén járványban elhunyt – Hippokrátész-utódnak írásban kellett elismernie, hogy ezáltal törvényt szegett. Li Venliang halálának napján eltűnt egy újságíró, aki kritikus hangvételű tudósításokban számolt be a karanténba zárt közép-kínai nagyvárosban uralkodó állapotokról. Tény, hogy hivatalosan az országban csak tova január 20-án hirdettek vészhelyzetet.

Mindezek függvényében indokolt a fokozott elővigyázatosság, a koronavírusról érkező hírek kapcsán: egy 10 milliós urbánus környezetben és egy 60 milliós körülzárt tartományban, már csak a léptékek miatt is fennáll az adatok bizonyos hibaszázaléka (gondoljunk bele, olaszországnyi népességről van szó). Ezt a történetet a pekingi rendszer minél diszkrétebben és katonásabban próbálta levezényelni, majd mikor a történések galoppra váltottak, görcsös cenzúrával és buta cáfolatokkal igyekezett „enyhíteni” a hangulaton.

Gazdaságilag mindenképp megsínyli Kína ezt a karantént, de a politikai számlát sem seperheti félre: aligha lehet letudni központosított hatalmi reflexekkel a következményeket; Hupej tartomány egészségügyi felügyelőjének menesztése és egyéb térségbeli vezetők bűnbakká való előléptetése nem egyéb, mint a válsághelyzetben megnyilvánuló rezsim „klasszikus” hárítási technikája. Eddig délkeleten a hongkongi ügy, északnyugaton az ujgurok ütemes (értsd, erőszakos) homogenizálása két fronton igényelt odafigyelést Pekingtől.

Most Hszi Csin-ping elnök és csapata a hátországban kialakult arcvonalra is kénytelen koncentrálni. Maga az államfő szintén késve és módjával lépett: védőmaszkot öltött, és a fővárostól tizenakárhány kilométerre levő ispotályba munkalátogatott el, és betegekkel, orvosi személyzettel, sajtóval találkozott, biztatott. Mindezt ezerszáz kilométerre a vész epicentrumának számító Vuhantól.