Nagyapám azt mondta: én már nem érem meg, de lehet, hogy ti még igen, apám már bizakodóbb volt: én lekéstem nagyrészt, de ti biztosan elkapjátok, én meg... nem merek rálicitálni. Pedig így illene. A forgatókönyv szerint; jövőt s képet hozzá. Vágni – jópofit. Ami stimulál, ritmust diktál, értelmet ad a napokra szabott időadagoknak.

Csak bírjuk ki, vészeljük át: közben meg a stratégia eszközből létformává torzult. Fárasztó a végtelenített várakozó álláspont. A lesben állás kínos-kényes koreográfiája; ha ellankadsz, oda a kedvező (az eszményi) pillanat, ha meg túl gyorsan rástartolsz, szintén üres marok a díja. Lassan odaérett az idő, hogy a várakozás retrospektív kézikönyvét is ki lehetne adni. Karácsonyfa alá való csemegeként.

Mert várása volt a békekonferenciának (amit végül belénk diktáltak) a wilsoni elvek betartásának, a lesz még egyszer magyar világnak, s huszonegy esztendő múltán meg is érkezett. Félig és frusztráltan. És keveset időzött. Aztán megint egy kiadós ücsörgés, amikor épp az amerikaiakat vártuk, meg hogy 56-ban az ENSZ. Utána hogy Dej-korszakra derűsebb jő, az új seprűben való bizakodással.

Váróteremmé varázsolt (vasrácsolt) országban már az is nagy szó volt, ha a peronra kijutottál. Szamizdat menetrendeket osztogattak a hátsó sorokban: hogy majd befut a Gorbi-vonat az első vágányon. Nálunk is fékezett kicsit. És  karácsonyi szerelvényünk is volt, a 89-es gyors, Ady ha feléledt volna a Halál lokomotívjaként, meg is verseli ott helyben.

Vártuk és jöttek is a segélyek, a tanácsok, később a fejcsóválásba burkolt, majd élesen kifejtett kritikák. Jött az EU, a NATO, a multi, a kulti és a Schengen: Nagylakig.

Leltározás folyik, nagyüzemi: hogy akkor az eltelt három évtized, a kerek 30-as bűvöletében. Kényszere az összegzésnek, önmagunk magyarázata-felmentése-igazolása. Kényszeredett számvetés. Az álmokkal való részleges leszámolás. Hidegfejtorna. Hogy még van-e mire várni, és hogy erre a választ vajon érdemes-e kivárni. Csehovot újraolvasva háromnővérestűl, hátha közelebb kerül Moszkva.

Nagyjából két évszázada korszerűsödik ez az ország, pedig folytonos késésen  és permanens várakozáson kapják rajta. De most már nem pirul. Nem érvel és nem háborog. Nem gondol az élettel. Nem olvas Woody Allent, hogy megtudja: „Ez az egy dobásunk van, s ha ennek vége, kész, eltűnsz. És ha eltűntél, akkor eltűntél, nincs tovább.”