Mindössze öt perc 28 másodperces összeállítás: nem egy mestermű, monoton zenei aláfestéssel sorjáznak a dobogós, győzelműket ünneplő sportolók. Klasszikus a recept, de nem is a Román Olimpiai Bizottság kommunikációs osztályának ötletszegénységén szomorkodom, azt is el tudom képzelni, hírtelen ki kellett pipálni valami ünnepélyes decemberegyes közlési kényszert; ez csak ürügy arra, hogy belegondoljak, a medálhalmazból, melyet a trikolor égisze alatt szereztek, mennyi a valóban román és mekkora a romániai érdem. Az arány pedig meglepő, ami viszont  még inkább frappáns, hogy a különböző forrásokban másként jelennek meg az olimpikonok. Ha csak a lajstromot ábécé-sorrendben gyorsan leltározzuk, kiderül, hogy a kétszeres magasugró-bajnok Balázs Jolán következetesen Iolanda Balaș néven szerepel, hogy Serghei Covaliov következetesen román kenusként jelenik meg, mint ahogyan hajóstársa, a jóval ismertebb Ivan Patzaichin, de Elena Horvatként könyvelik el a szintén evezősportban csúcsra jutó Horváth Ilonát, vagy a Viorica Iojaként jegyzett ugyancsak evezős Józsa Ibolyát. Még mindig a zavarosban lapátolva lelünk rá Simion Ismailciuc nevére, aki kenusként diadalmaskodott 1956-ban Melbourne-ben: az ő esetében csak a wikipédia angol változata igazít el, hogy valójában ukrán nemzetiségű, sőt még a legtöbb érmet (nyolc dobogós helyezés) összeevező Elisabeta Lipă esete is érdekes; ő ugyanis leánykori nevén Oleniucként szerepel. De ugyanide sorolható Camelia Macoviciuc és Toma Simionov. Leon Rotmannál, mintegy kivételként megjelenik, hogy a kétszeres aranyérmes kenus romániai zsidó sportoló. Ha sportágat váltunk, például tornára akkor Lavinia Miloșovicire bukkanunk, akinek szintén angol nyelvű életrajzából tűnik elő, hogy „szerb eredetű családból származik”. A Szabók esete másmilyen szemszöget csempész a történetbe: míg a tornász Szabó Katit annak idején leecaterinazták és egy z betűt is elsinkófáltak a családnevéből, Gabriella, a sztárfutó, egyik interjújában beismeri, hogy bántja, hogy már nem tud magyarul. Itt leállok a leltárral, mert lassan sporttörténészek kenyerét veszem el, és mert az olimpiai ezüst és bronzérmesek felsorolásával csak újabb, hasonló jellegű  meglepetésekkel szolgálnék.

A jelenség hátterében meghúzódó összefüggések izgatnak valójában: hiszen többféle magyarázatból áll össze – legalábbis bennem – a kép. Egyrészt a szokásos igénytelenség, az adatok tiszteletének igencsak opcionális mivolta, másrészt, akik szerkesztik a szócikkeket sokszor a legnagyobb jóakaratuk ellenére sem lelnek arra utaló jelre, hogy az épp szóban forgó sportember, ki az országnak-nemzetnek dicsőséget szerzett, valójában kisebb közösségének is örömforrása volt. Külön feltáró munkát igényelne például, és gyaníthatóan izgalmas eredményekkel szolgálna, azt kideríteni, hogy a szelekciós módszerekben miként munkált (vagy még hat?) az etnikai kritérium. Illetve hogyan mondtak le fokozatosan egyes élsportolók az eredeti névről, s váltottak közben nyelvet, netán identitást (itt már szétszálazni a kettős azonosságtudatot, vagy ahogyan idővel dominánssá válik a román jelleg, s akkor mi marad a szülők, nagyszülők hamuba sült hagyatékából).

Nem tartom kizártnak, hogy van egy narratíva, majdhogynem ellendiskurzus az előbbi akadékoskodásra: a versenysportnak ebben a felső régiójában a teljesítmény felülírja a hovatartozást (és most nem a kézilabda és egyéb  „nemzeti” válogatottakat külföldről összevásárló öbölmenti arab sportminiszterekre gondolok, meg az egyre agresszívabb honosítás-divatra). Vagy még egyet csavarva a dolgon: a tehetséges nemromán sportolóknak, íme lehetőségük volt-van révbe jutni, mintegy igazolva, hogy dúl az esélyegyenlőség, mintaállam vagyunk e téren is, miközben ha lehet nem túlozzuk el például a jelenlegi ikon Simona Halep aromán jellegét. De ebben edzésünk van már, hiszen Hagi esetében sem tengtek túl a szintén aromán származásra utaló sport(szerű)kommentárok.