„Miért sanyargatja Isten híveit e földön, és ellenségeit gyakorta kedvekre tartja?” – így szól Pázmány Péter egyik alapművének barokkos címe. A reformációk és ellenreformációk zűrzavarában a szétszaggatott Magyarországon föl kell valahogy oldani a hit alap-paradoxonát, amely talán minden elkötelezett hívőt megkísért egyszer életében. Hogyan is van az, hogy az ördög által elragadottak vígan szórakoznak, élvezik az életet, míg akik Istennek tetsző erkölcsös életet élnek, azok látszólag a rosszabbat kapják, kárvallottjai a nagy osztozásnak.

Miért érzi úgy az egyszerű Fidesz-hívő, hogy Orbán Viktor sújtja azokat, akik elkötelezett szavazóinak tekinthetők, és kedvez azoknak, akik ellenségesen viszonyulnak a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez. Magyarázhatatlan, hogy nem csak Fideszesek kapnak az állami földalapból, nem csak Fideszesek nyernek trafik-engedélyt, és a közbeszerzések apróbb falatjaiból jut másnak is, nem csak a párt- és hithű fiatal demokratáknak. Vagy például a rezsicsökkentés, amivel az ellenzék nem tud mit kezdeni, inkább kedvez a gazdag szociknak, mint a szegény Fideszeseknek már csak statisztikai alapon.

Mert hinni akarjuk, hogy csak a szociállibsi titkosszolgák építenek éttermekben kulmináló kapcsolatokat az alvilág vezéreivel, s ezen a pogányságon a mi erkölcsi magasságunkról letekintve mélységesen meg kell botránkozni, és Antikrisztust kiáltani. Utóbbi diabolikus címért pillanatnyilag holtversenyben loholnak Bajnai, Gyurcsány és Mesterházy. El akarják venni a nyugdíjakat, a rezsicsökkentést, és – ha rajtuk múlik – legalizálják a kábítószer-fogyasztást. Hát csinál ilyet egy értelmes magyar politikus?

A hívő számára magyarázhatatlan, érthetetlen, dogmatikai és hittudományi magaslatokban értelmezhető csak, hogy Gyurcsány Ferenc még mindig szabadlábon szervezkedik, hogy Hagyó Nokiásdobozos emeszpés alpolgármesternek Brüsszelből kártérítést ítélnek meg a magyar állam ellenében, hogy nem engedik csak úgy betiltani a vörös csillagot mint önkényuralmi jelképet.

Van egy olyan ördögtől megszállott emberfajta, amelyik abban leli örömét, hogy keresztbe tegyen minden nemzeti összefogásnak, rárontson a nemzetére. Följelent nemzetközi szervezeteknél (magyar a magyart!), egyetért a jogállamiságot bíráló európai szervezetekkel (a magyar kormány ellenében), és nyugati újságírók felszínes (bér) véleményét idézgeti a magyar sajtószabadság kritikájaként, amely nem jelenhetne meg, ha igaza lenne, és tényleg híja lenne a sajtószabadságnak.

Azt már megszokta az egyszerű magyar választó, hogy ki van szép egyenes iránnyal jelölve a piacgazdaság és a demokrácia célirányába vezető út, amelyen mennünk kellene. Ehhez képest fénylő politikusaink vezetésével hol a baloldali, hol a jobboldali árokban botladozunk.

Most csak annyi lenne a feladat, hogy tegyük félre az ellentéteket, legalább egymás között ne acsarogjunk, legyünk összetartó, belülről szolidáris nemzet. Orbán Viktor leválthatatlan, a Fidesz nem kormányoz rosszabbul (jobban se), mint az elődei. A jelenlegi ellenzék nem képes nemhogy alternatívát felmutatni, hanem akármiben elhitetni, hogy jobbak tudnának lenni a Fidesznél. Tehát logikai úton eljutottunk a hívő állapothoz: a legbiztosabb hinni Orbán Viktorban, és feltétlen híveként dolgozni Magyarország felemelkedésén.

Az összes többi magatartás ellentétes mind a hittel, mind a rációval.