A kajak-kenu versenyekre kiemelten figyelő magyar nagyközönség előtt nem ismeretlen Jozefa Idem neve. A kajak nagyasszonyának elképesztő sportpályafutását csak a mi kajakkirálynőénk homályosítja el, de az előtt, amit Idem bemutatott, talán még Kovács Kati is kalapot emelhet.

A német lány először szülőhazája, majd férje után választott hazája színeiben versenyzett, tavaly decemberben, 48 évesen intett búcsút a versenyszerű lapátolásnak. A napokban azzal került újra a lapok címoldalára, hogy Enrico Letta olasz miniszterelnök szombaton megalakult koalíciós kormányának esélyegyenlőségi, sport és ifjúsági minisztere lett. Annak az olasz kormánynak a tagja, amely nemcsak azzal lett rekorder, hogy a huszonegy minisztériumból hét élére került nő, hanem azzal is, hogy tagjai között tudhatja Olaszország első fekete bőrű miniszterét.

De hát a csizma sem mennyország, pillanatokon belül a különböző szélső- és kevésbé szélsőjobboldali médiában elindult a rasszista, xenofób kampány a miniszter asszony ellen. Cecile Kyeng szemészorvos ugyanis Kongóban született, házassága révén lett ő is olasz állampolgár, majd Letta integrációs tárcavezetője. „Kongói majom", "zulu", "bunga-bunga kormány", a miniszter "törzsi tradíciókat" akar rákényszeríteni Itáliára –hirdetik a faji tisztaságukra kényes olasz médiumok.

Josefa Idem nem gondolkodott sokáig, még meg sem melegedett alatta rendesen a bársonyszék, és máris vizsgálatra utasította az országos diszkriminációellenes hivatalt. "Ezt nem pusztán miniszterként teszem, de mindenekelőtt nőként" – mondta Frau Idem, akinek jogát az olasz miniszterségre egyelőre még senki nem kérdőjelezte meg.

A Bella Biondinának (Szép Szőkének) nevezett kajakos beiktatása után azt mondta, alig várja, hogy elkezdhesse a munkát. Úgy, mint mindig: „feltűröm az ingem ujját, és a munkámat a hazám szolgálatába állítom”. Talán maga sem gondolta volna, hogy ennyire gyorsan és ennyire kényes, szimbolikus ügyben kell először lépnie, kockáztatva, hogy „olasz sportlegendából” hirtelen akár idegenszívű – vagy ez a szó magyar unikum? – ellenséggé váljon. De lehet, hogy ez a kockázat nincs is benne a pakliban, talán csak mifelénk szül ilyen faramuci helyzeteket múlt-jelen-jövendő sértette lelkünk.

Idem kinevezése kapcsán is önkéntelenül az jutott eszembe, hogy egyáltalán eljön-e az a nap, amikor a magyar kormány egyharmada nőkből áll majd, vagy, hogy nem magyarnak, sőt nem a (csonka)Magyarországon belül születettnek, esetleg magyarországi nemzeti kisebbséghez tartozó személynek is bársonyszéket vagy bármiféle felső vezetői állást osztanak majd valaha anyaországunkban?

Nők tekintetében utolsó Magyarország, mind a parlament, mind a kormányzat terén. A többit nem mérik, de tudjuk. Szent István intelmei a történelem és a magyar irodalom órák része, nem a jelené. A sokszínű, befogadó Magyarország már csak az államalapító király hagyatékában lelhető fel. A ma egész másképpen fest.

Magyarországon nem volt, nincs, és az a sejtésem, hogy egyhamar – a kormányzat ideológiai színétől függetlenül – nem is lesz sem miniszter, sem államtitkár, sem más magas beosztású olyan állami vezető, aki határon túl született. (Szőcs Géza rövid életű politikai pályafutása is csak a nemzet miniszterelnöke szeszélyének köszönhető. Kivétel, amely erősíti a szabályt.)

A nemzeti kisebbségek sem koptatják a magyar országgyűlés padjait, miközben hangosan méltatlankodunk szomszédaink kisebbségpolitikája ellen. Hogy milyen lesz majd a nemzetiségi szószólói intézmény, amely 2014-től életbe lép, nem tudjuk, azt viszont igen, hogy nagyon elégedetlenek lennénk, ha romániai magyar kisebbségként ilyesmit ajánlanának fel nekünk.

Azt már meg sem kockáztatom, hogy kaphatna-e miniszteri tárcát Magyarországon Janics Natasa (ő több aranyat szerzett nekünk, mint Idem Olaszországnak), vagy a világ legjobb kézilabdázójának kétszer is megválasztott Bojana Radulovics. A fekete bőrű, akár nő, akár férfi miniszter (mondjuk mindnyájunk kedvenc Csárlija, Perez Carlos veterán magyar válogatott és veszprémi magyar kézilabda legenda) gondolatával kacérkodni sem érdemes, mert még nemzetellenes uszítóként ránk szabadul valamelyik mély nemzeti bakancsos társulat.

Egy kérdést azért mégis megkockáztatok: meddig tűri Magyarország, hogy vak komondorok bántalmazzanak politikus feleségeket? Meddig tűri még a magyar közélet, hogy olyan politikusok üljenek az országgyűlésben, akik feleségeiket péppé verik? Meddig tehetik ezt büntetlenül, vak kutyáikra kenve részegen elkövetett bűnüket?

Balogh József fideszes parlamenti képviselőnek minden bizonnyal most mennie kell. Most, holott első feleségét is huszonöt éven át verte, jelenlegi élettársa kapcsán is csak azért bukott le, mert a súlyosan bántalmazott asszonyt ismerősök kórházba szállították.

És még mindig ott a kétely: ha a képviselő úr nem a nevetséges komondor-mesével, hanem egy szánom-bánom bocsánatkéréssel és beismeréssel rukkol elő, akkor is mennie kellene?

Végül is hűségesen megnyomja az előírt gombot, kellőképpen sakkban tartható eme gyarlósága által, és semmi mást nem követett el, csak hagyományőrzésképpen az ősi jó magyar szokást ápolta – részegen helyretette az asszonyt...