Rostás-Péter István: És akkor most merre...

Időnyerésben bízva, már a közeljövőre tekint a kutakodó pillantás; a félig elherdált harminc esztendő vagy a maradék bizakodás tenné, hogy túllásson az éven, amely amúgy is utolsó akkordjait pengeti. Hogy akkor döntő esztendő következne, s rá meghatározó négy év, a dolgoknak mederbe terelése, letisztulás meg jól körülhatárolt perspektíva: az ideális forgatókönyv kellékei. Tervezni-álmodozni csakis valamilyen konkrét háttérrel lehetséges; tények, statisztikák és szimulációk függvényében. Vagy éppen dacára azoknak.  Mert kezdeni kell (végre?!?) valamit ezzel a  felosztottságában is megosztott országgal. Melyből egyszerre kettő is van: a külhoniakra csak ünnepekkor, vakációban és szavazáskor szokás gondolni (meg államháztartási mérleg készítésekor, de azt  így diszkréten, a zárójel árnyékában). Velük például mi legyen? Hazacsalogatásukra – ha lenne is stratégia+pénz – mindössze részmegoldásként lehet hivatkozni. Nem tudni pontosan, milyen arányban tagolódtak be az őket befogadó társadalmakba, és generációs vonatkozásban miként rögzülnek tartósan odaát. Közélet iránti szerepüket, kódolt pészédé-ellenességüket az elemzők  hajlamosak voltak túldimenzionálni az europarlamenti és az államfőválasztási kampányban egyaránt. Becsült összlétszámukra vetítve, a külhoniaknak mindössze 15-20 százaléka gondolta úgy, hogy köze van a romániai fejlemények befolyásolásához. A haza, honnan kirajzottak eddig csak elvárásokkal jött: az itthonmaradottaknak küldött pénz, meg a voksok. Ajánlani, „cserében” alternatívát nyújtani mindeddig  képtelen volt, kormányzati szinten beérte a súlytalan szakállamtitkárság jelképes akcióival,  meg a konzuli szolgálatok időnként kétes minőségével.

A határokon belül maradtak viszont komolyabb törődésre számíthatnak, mondatná a kincstári optimizmusra srófolt belső hang. Miközben Adyt ünneplünk-balzsamozunk újfent, az egész ceremóniából itt most a megkésettség-élmény redivivusa a meghatározó: a 89-es vélt starthelyzethez képest suhant el túl sok vonat, de (közép-kelet) európai kontextusban is lemaradtunk néhány stratégiai irányba indított szerelvényről. Új kezdetekről, alapjaiban megreformált államról szóló kortesbeszédek sűrűjében nem könnyű elkapni a fonalat, hogy minek mentén kellene mégis a holnaputánba belegondolni magunkat. Mert míg a diagnózis felől a vitáknak van esélye némileg letisztult – tehát használható – látleleltet produkálni,  a receptről és annak alkalmazásáról már parttalanul terjeng a purpárlé.

Pedig a szociológus hadak már javában elemzik a választói magatartás-módosulások mögött rejlő összefüggéseket: keresik a kérdést a városi urnalátogatás fokozódására, arra, hogy eddig axiómáknak hitt tételek borulnak. (Mint amilyen a vidék és – részben – a kisvárosok „történelmi”  baloldalisága, tartományok klasszikus párt- és értékpreferenciái). A továbblépés érdekében igen alapos elemzést érdemelne a 18–24-es korcsoport, s főként  az idén (és jövőre) elsőszavazós populáció elvárásainak leltára. Amennyiben fenntartható fejlődést és társadalmi-közéleti állapotokat vizionálnak jelöltek és önjelölt nemzetmentők, aligha spórolhatják meg ezt az előkészületet, a döntések szakmai alapvetésének kötelező jellegétől nem tekinthetnek el büntetlenül. Azon belül jöhet a jobbos, középjobbos, neoliberális, szocdem...stb előjelű közpolitikák kidolgozása és érvényesítése, illetve menet közbeni kiigazítása.

Kimaradt?