Lucian Boia legújabb kötete: Az ókori Daciától a nagy egyesülésen át a mai Romániáig  újabb reveláció. A magyar olvasónak egyre inkább az az érzése támadhat, hogy Lucian Boia számunkra – a román–magyar viszonyt tárgyilagosan megítélő – románok és magyarok számára maga a fény az alagút végén. Voltak ugyan elődei. Szórványosan és bátortalanul. És mindig a román nyilvánosság perifériáján. Boia azonban fokozatosan a román történettudomány és politikaelmélet központi alakjává válik. Bár továbbra is jószerével magányosan. Igaz, a Nyugat szinte már az egyetlen valóban komolyan vehető román történészként tartja számon. Idehaza is szaporodnak a hívei, de kevesüknek van bátorságuk vagy erkölcsi erejük ki is állni mellette. Divatjelenséggé meg éppen nem válhat. A román fiatalok körében sem. Egyfajta – ki tudja honnan ide tévedt – atomjégtörőként egymagában  cirkál a román nemzeti mitológia évszázadok óta szinte már áttörhetetlenné fagyott vizein.

Mi, magyarok – az első pillanatra – bár tudjuk, hogy valójában magától értetődő lenne, mégis nehezen értjük, hogy a Boia-jelenség – ebben a tényleg jégbe fagyott – politikai és intellektuális környezetben hogyan lehetséges egyáltalán. Az általa érintett témákban eleddig még bátortalan mondatok sem igen hangozhattak el. A dákóromán felfogást, a kontinuitás-elméletet, a nemzeti homogenizáció Ceaușescu-féle eszményét tabuk hosszú sora tette érinthetetlenné. Boia nem csak megkérdőjelezi őket, de a mögöttük álló személyek ellen is frontális támadást indít.  „Romániában az Akadémia a szellemi intolerancia legfontosabb hangadója.” – állítja. A fő célpont – kimondatlanul ugyan, de Ioan Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia elnöke, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem volt rektora, a Mátyás király háza előtt bronzban feszítő Constantin Daicoviciu közvetlen utódja és hagyományának gondos ápolója. Igaz, ellenfelei – szintén megnevezés nélkül, de félreérthetetlenül – őt és a történelmet valóban tudománynak tekintő társait, akik szintén közrejátszanak a román nemzeti eszme és történeti tudat úgymond szétverésében, explicite rácsok mögé szeretnék juttatni. (Aminek fele se tréfa.  Román bíróságok számolatlan magyarellenes ítélete a bizonyíték rá.) Az ő számukra Ceaușescu óta voltaképpen nem történt semmi. Az ő órájuk valamikor 89' decembere táján megállt. Az általuk megfogalmazott vádak kérlelhetetlenségéből ismerszik meg, hogy Boia azért mégsincs merőben egyedül.

S bár az iskolai oktatást még a ceaușiszta generáció hívei vagy azok tanítványai uralják, közülük is mind többen vannak immár zavarban. Boia életművével szembesülve kezdik maguk is kínosnak érezni a dolgot. (Még ha Boiaról csupán hallomásból tudnak is.) Nem határolódnak el a „hagyománytól,” de nem már nem szívesen emlegetik. Főként idegenek előtt…

Az analóg folyamat minálunk, magyaroknál régebben kezdődött, de mintha maga is akadozna. Érthető okokból, hiszen mi vagyunk nem annyira a Boia által is egyfajta idézőjelben emlegetett „Nagy Egyesülés”, mint inkább a hosszú időn át általunk is megkérdőjelezhetetlen román nemzeti mítosz legfőbb károsultjai. Ebben a helyzetben nem könnyű belátni, hogy ha ragaszkodunk a demokrácia, a nemzeti önrendelkezés, a méltányosság elveihez, nem tagadhatjuk meg Erdély Romániával való egyesülésének elvi jogosultságát sem. A dolgok – ezt Boia is ismételten leszögezi – alakulhattak volna másként is. A románoknak sorozatosan – és történeti szempontból roppant valószínűtlen snurban – szerencséjük volt. Megtörténhetett volna, hogy Erdély nem szakad el Magyarországtól. De az már ebben az esetben sem történhetett volna meg, hogy a magyar állam ne rendezze méltányosan – a nemzetiségek követeléseit tisztességgel és empátiával mérlegelve – a kisebbségi kérdést. Annak ellenére sem, hogy erre a magyar közvélemény sajnos még a háborús vereség közvetlen közelében sem mutatkozott valóban képesnek. Tisza István azonban – erősíti meg Boia is – már igen…

Ma már a magyar állam is megköveteli számunkra a kulturális és a területi autonómiát, de kevesen tudatosítják, hogy amikor rajtunk múlott, a magyar közvélemény is ugyanazzal az eltökéltséggel és reflektálatlansággal zárkózott el a román követelésektől, mint ahogyan a mi követeléseinktől a román hatalom máig elzárkózik.

Boia azt is említi, hogy (még kisebbségiként) akadtak erdélyi politikusok, akik nacionalizmusuk ellenére is elismerték a székelyek autonómiához, sőt egy szövetségi államon belül az önálló társállamisághoz való jogát is. (Mely elvileg semmiben sem különbözött volna a románok által önmaguknak követelttől.)

Boia miránk viszonylag kevés esetben hivatkozik. Ez érthető, hiszen az irántunk érzett (esetleges) szimpátiáinak nyílt manifesztálása amúgy is törékeny honi helyzetét még inkább alááshatná, explicite is kiszolgáltathatná a nemzetárulás vádjának. 

De hiszen magyar szimpátiák kifejezésre juttatásával nem csak önmagának, minekünk is ártana. Arról nem is beszélve, hogy magyar részről gyakorta olyan nyilatkozatok hangzanak el, melyek semmi jót nem tehetnek a román-magyar viszonynak. Az az állítás, hogy Erdély és a csatolt részek Romániához való csatolása a világtörténelem egyik legnagyobb gazembersége, nem feltétlenül állja meg a helyét. Ha a háborús győzelemből fakadó túlkapások és kétségtelen igazságtalanságok tényleg cáfolhatatlan tények is, voltaképpen – és Boia is ezt emeli ki – összességében az etnikai elv érvényesült. Nyugati szemszögből feltétlenül. Ha mi a történelmi elvhez ragaszkodunk, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint hogy a román történelmi mitológiát „legalizáljuk”. A román többség szemében. Ráadásul merőben értelmetlenül. Ha meg az etnikai elvhez ragaszkodunk, a románok önrendelkezéshez való jogát is el kell ismernünk. Tertium non datur.

Boia nem beszél rólunk külön, de – mintegy a sorok közt – félreérthetetlenül közli olvasójával az összes ránk vonatkozó fontos információt, ám értsen belőle ki ahogy tud. Egyebek közt azt is elmondja, hogy a románság által az elmagyarosítási törekvések miatt oly gyakran megbélyegzett magyar hatalom a kiegyezéstől Trianonig mindössze tíz százalékban alakította át az országrész nemzetiségi összetételét. A Trianon utáni román hatalom viszont 27 százalékban.

Azt sem hagyja szó nélkül, hogy a mai román hatalom újra és újra elhalasztja az olyannyira várt közigazgatási decentralizációt: „gondosan kikanyarítottak – írja – holmi »fejlesztési régiókat”, hogy még véletlenül se feleljenek meg a történelmi régióknak és az esetleges »szeparatista kísértéseknek«…” Bárhogyan olvasom, 89' utáni demokráciánkban román ember szájából ez a székely autonómia-igény jogosságának első implicit elismerése…

A könyv legnagyobb erénye mégis az ország elmúlt száz esztendejének „vívmányaival” és jelen helyzetével való kíméletlenül tárgyilagos szembenézés, sőt leszámolás. Itt most voltaképpen a teljes ide vonatkozó fejezetet be kellene idéznem, azoknak a negatív rekordoknak a hosszú sorát, mellyel Románia európai összehasonlításban „büszkélkedhet”. Még Bulgária is minden fontosabb vonatkozásban megelőz  bennünket.

Boia nem mondja ki, de ebből a kötetéből is világosan kiderül, hogy Románia – nacionalizmusával és történelemhamisításaival – nem annyira bennünket, mint önmagát tette (és teszi sajnos továbbra is) tönkre. Ha a németek és a zsidók Ceaușescu általi kiárusításától (egy több mint másfélmilliós veszteségtől) és a magyar népesség nem jelentéktelen részének kivándorlásától eltekintünk is, Romániát a „rendszerváltás” óta eltelt időben három-négy millió get-beget román, főként fiatal hagyta el. Már csak ezzel az utóbbi veszteséggel is világelsők vagyunk, megelőzve még az orosz-amerikai konfrontáció jegyében sivataggá rombolt Szíriát is.

Mindazonáltal Boia kíméletlenül józan számvetése bennünket, magyarokat sem tölthet el valamiféle kárörömmel. Ugyanabban a csónakban evezünk. S az elmúlt száz év történéseinek – megalkuvásainkkal, megosztottságunkkal, a történeti jogokhoz való nem mindig átgondolt ragaszkodásainkkal – mi magunk is részesei voltunk.

De nem csak a románoknak van Boiájuk. A magyar történésztársadalom nagyobbik része is jó ideje tisztában van a tényekkel. Még az Orbán-rezsim emblematikus „nacionalistájaként” számon tartott Bayer Zsolt is úgy véli, hogy le kell mondanunk Erdély visszacsatolásának mindenféle álmáról. Meg kell tanulnunk együtt élni a románokkal és a történelem adottságaival. Kölcsönös sérelmeink nem csak elválasztanak, össze is köthetnek.

A magyar alagút végén is jó ideje ott pislákol a fény. Adja a sors, hogy végül is mégiscsak együtt léphessünk ki az értelem, implicite a pozitív érzelmektől sem idegen empátia napvilágára…

Mindehhez persze mindenekelőtt nekünk öntudatos, önérzetes és összetartó magyarokként kell továbbra is – megmaradnunk.