Méltán ismerik el a brit humort világszerte, de azt hiszem, a Brexittel túl messzire mentek.

Egy időben sok brit komédiát néztem, régi sorozatokat, újabbakat is, mostanság inkább Jonathan Pie videóit követem és a Brexit-híreket. Előbbi és utóbbi komédia és tragédia, bár azt nehéz eldönteni, hogy melyik melyik.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de biztosan sokan elhitték azt a közhelyet, amelyet a kelet-európai, félperiférikus államok ostorozása során szokott a nem túl körültekintő elit emlegetni: miszerint a brit gyepet ötszáz éve öntözik, és a demokráciát is olyan régen gyakorolják, hogy természetesen remekül működik. Ez persze félrevezető mítosz. A brit demokrácia természetesen nagy hagyománnyal bír, átvészelt sok mindent, és emberarcúbbá vált a munkásmozgalmaknak köszönhetően.

Persze az embertelen, tömeggyilkos, kultúraromboló, velejéig rasszista és kisstílű (ugyanakkor nagy léptékű) rablóhadjáratokat ritkán említjük, már csak azért is, mert a hivatalos közgazdász-mantrák szerint egy nemzetállam jóléte az innováción meg a keményen dolgozó kisembereken múlik, illetve a gazdagok gazdagon tartásán, és véletlenül sem azon, hogy néhány száz év alatt mennyi mindent sikerült összerabolni, ez pedig milyen hatással van ma a világban fellelhető, államok közötti függő viszonyokra.

A közgazdász humor összefügghet a brittel. A Brexit mint hosszan tartó és türelemmel viselt betegség talán éppen abból a feltételezésből indult ki, hogy a szigetországnak nincs szüksége arra, hogy csapatban játsszanak. Hiszen övék a dicsőség, a régóta öntözött gyep igazolja őket. Az nem tűnt fel sokaknak, hogy a gyarmatosítás korszakának (bizonyos értelemben felemás) lezárultával beáradó olcsó munkaerő nem hátrány, hanem előny számukra.

A Brexitre szavazók éppen azt akarták, hogy megszabaduljanak az „idegenektől” (sokuknak a hazájában korábban nyakló nélkül garázdálkodtak), és azt is akarták, hogy végre lerázzák magukról az Európai Uniót mint felsőbb autoritást – nem mintha olyan függő viszonyban lettek volna a nyugat-európai tagállamokkal, mint ahogyan Kelet-Európa van. A jobboldal uszított, ahogyan az elő van írva, a baloldal meg cinkos módon társult ehhez, mert arra készült, hogy a gazdasági akadályok félregördítése után kézbe veheti a folyamatokat egy egalitárius politikával.

A népszavazáson sikerült részben az ismeretlen és újszerű manipulációknak köszönhetően átbillenteni a mérleget, és azóta tart ez a kínos komédia. Az a vicc ugyanis nem teljesen valószerűtlen, amelyik szerint még 2192-ben is az aktuális brit miniszterelnök majd Brüsszelbe utazik egy újabb hosszabbításért – arra már senki nem fog emlékezni, hogy honnan ered a tradíció, de sok turistát vonz az esemény.

Lassan valóban itt tartunk. A Brexit egy végtelenül hosszú, repetitív, unalmas sorozattá válik, amelyiket már csak katasztrófaturistaként nézünk, mint az X-Faktor első részeit, amikor a cseréphangúak kérik ki maguknak a kritikát. Nincs már nap Brexit-hír nélkül. Olyan lett ez, mint a káros szenvedélyek: valami vonz hozzájuk. A brexit a butább osztálytárs, a csúnyább haver, a szegényebb szomszéd – azért van, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat mi, akik nem ő vagyunk.

Talán még 2192 előtt eljön a pillanat, hogy a szigetország elhagyja az uniót. Hónapok óta várjuk ezt, és minden forgatókönyvre van esély, hol több, hol kevesebb. Azt neveznénk a csattanónak, de félő, hogy nem röhögni fogunk (még mi sem, hát az ott élők), hanem fogni az arcunkat. A pofon okozta fájdalom miatt és a kollektív szégyenérzettől.