Fene tudja, hogy van ez. Bár hódolója vagyok a női nemnek, amikor úgy általában, vagy pláne individuálisan eszembe jutnak, szóba kerülnek a tagjai, amikor elegyedünk: legritkábban az egyenjogúságuk jut eszembe. Tudom, hogy ezzel némelyek fordítva vannak: amiként a normális férfiak egyszerűen nem tudják megállni, hogy meg ne forduljanak egy-egy büszkén hordott, formás női fenék után (ez a kényszer a férfikor haladtával ellenállhatatlanná válik, s a fenék mind fiatalabbá), ugyanúgy elemző beállítottságú jelenségmagyarázók – feministák és antik – képtelenek megállni, hogy a nőknek ne azonnal a társadalmi megbecsülését, közösségben elfoglalt helyét, netán politikai szerepvállalásuk fontosságát emlegessék.

Persze be kell vallani, hogy vannak e nemnek egyedei, amelyek alkalmasabbak is ez utóbbi megközelítésre; és most nem feltétlenül az immár meztelenül is – nota bene nagylány korában, nem most! – megcsodálható német kancallárra gondolunk, hanem elsősorban a tudomány és a politika asszonyaira, akiknek státusa, hogy úgy fejezzük ki magunkat, eleve más síkra helyezi a kérdést. (És teljesen irrevelánssá például a klasszikus felosztásukat mejjes cicákra és faros cicákra.)

Ők a mi embereink ma, s két példán keresztül közelítenénk meg a mondanivalónkat.

Az első legyen a tudomány világából. A nőknek a tudományban játszott szerepéről beszélni többnyire nem jelent egyebet közhelyek sorakoztatásánál. Vannak ékes történelmi példák, Hüpátiától Marie Curie-ig, ugye (előbbi ókori nagy matematikus, utóbbi múlt századi vegyész és fizikus volt), vannak a jelen statisztikái a kutatási szakma „elnőiesedéséről”, egy kis irónia (amely nem lehet finom ebben az esetben), egy kis fejtegetés a tudomány csapatmunkává válásáról meg hasonlók...

A tárgyra térve, példánk egy olasz tudós, Rita Levi-Montalcini (1909. április 22. – 2012. december 30.) neurológus, sejtbiológus, a növekedési faktorok felfedezője. Aki alig négy hónappal maradt le a 94. születésnapjáról, egy hete töltötte volna, a leghosszabb életkort megélt Nobel-díjas volt. A fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat 1986-ban Stanley Cohen amerikai neurológussal megosztva kapta. (A női nobelesek viszonylag kevesen vannak, ami sokatmondó, de lám, ebben az elit-kategóriában is ők a hosszabb életűek, ami szintén sokatmondó.)

"Élesebb az elmém, mint húszéves koromban" - mondta Rita Levi-Montalcini, amikor betöltötte a száz évet. Ragyogó pályafutás után, bár élete nem volt mentes a megpróbáltatásoktól.

Értelmiségi, de hagyománytisztelő torinói zsidó családban született, apja akaratának ellenére lett orvos, 1936-ban szerzett diplomát (summa cum laude). Utána neurológiára és pszichiátriára szakosodott, a környéki szöveteknek az idegsejt növekedésére gyakorolt hatását kutatta.

Mindezeket természetesen sokat koptatott életrajzból írjuk ki, de egy mozzanat ennek a csodálatos nőnek a bölcsességére és humorérzékére vallóan külön kiemelendő: miután ígéretes pályafutását a Mussolini-rezsim zsidóellenes törvénye törte derékba, arról az időszakról később úgy nyilatkozott, hogy tulajdonképpen köszönettel tartozik az őt alsóbbrendűnek nyilvánító Ducénak, Benito Mussolininek, mert így megismerhette a munka igazi élvezetét.

Olaszország német megszállása (1943) után bujkálnia kellett, majd egy menekülttáborban orvosként dolgozott. A háború után folytathatta kutatásait, s két cikke felkeltette az amerikai St. Louis Washington Egyetem zoológiai tanszékvezetője, Victor Hamburger professzor figyelmét. 1947-ben Levi-Montalcini elfogadta a neki egy szemeszterre felajánlott amerikai állást – végül harminc évig maradt ott, 1958-tól már maga is professzorként.

1948-ban társaival fölfedezte, hogy az egértumor egy változata csirkeembrióba ültetve serkenti az idegnövekedést, a hatást a tumorban található, általuk idegnövekedési faktornak (NFG) elnevezett anyagnak tulajdonították.

Levi-Montalcini a Washington Egyetemen, majd a Római Sejtbiológiai Intézetben dolgozott tovább, A tökéletlenség dicsérete című önéletrajza 1988-ban jelent meg. 1987-ben átvehette a Nemzeti Tudományos Érmet, ez a tudományos világ legnagyobb díja az Egyesült Államokban, tagja volt az amerikai és az olasz tudományos akadémiának, s ő volt a vatikáni pápai tudományos akadémia első nőtagja. 2001-től haláláig az olasz Szenátus örökös tagjaként aktívan részt vett a felsőház vitáiban.

Mindezeket azért idéztem ki a jeles kutató tudományos életrajzából, hogy hitelesítsem vele Levi-Montalcini legfontosabb élettapasztalatát. Könyvében elárulja: a kiegyensúlyozott hosszú élet, a testi-lelki egészség titka legfőképpen az, hogy ne foglalkozzunk magunkkal! Egyszerű, nemde? A magunk számára sem mi vagyunk (ne legyünk!) a világ közepe! Hagyjuk a panaszkodást, az örök sérelmeket – aki folyton áldozatnak képzeli és kiáltja magát, ténylegesen és teljesen azzá válik. Figyelmünket fordítsuk értelmes tevékenységekre, legyünk önzetlenek.

Vajon nem a keleti filozófiára hajaznak ezek a gondolatok? (Mellesleg nőkről a keleti bölcsek között valóban nem tudunk.) Vagy a félreérthetőséget is beleértve, Máté mélyértelmű példázatára? „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? (...) Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” Mt.6,25-34 Bizony, hogy elég.

A másik példa forrása a politika. A politika összehasonlítása a legősibb női foglalkozással (amihez azonban, mint mindenhez, elengedhetetlenek a férfiak), vizsgálata a hatalom elvont és konkrét aspektusaival – szintén a közhelyek közhelye. Bár az is igaz, hogy miután a politika alapja a kiszámíthatóság és az előrejelezhetőség, nem is kellene elvárnunk a túlzott érdekességet ezen a területen – a túl színes, túl eredeti, túl érdekes szereplők hatása általában áldatlan, erről közvetlen jelenkori tapasztalataink vannak.

Ebben a hónapban hunyt el, nyolcvannyolcadik életévében Margaret Thatcher brit konzervatív politikus, Nagy-Britannia – első és eddig egyetlen női – miniszterelnöke (1979 és 1990 között), akinek egy szovjet újságíró a Vaslady becenevet adta.

1944-ben vegyésznek kezdett tanulni Oxfordban, majd 1959-ben megválasztották országgyűlési képviselőnek. 1970-ben Edward Heath kinevezte oktatásügyi miniszternek. 1975-ben Thatcher legyőzte Edward Heath-t a Konzervatív Párt élén, ezzel ő lett az ellenzék vezére, s az első nő, aki egy nagy politikai pártot irányított az Egyesült Királyságban. Miniszterelnökként Thatcher egész sor politikai és gazdasági kezdeményezést vezetett be a recesszió visszaszorítására. Politikai filozófiájában és gazdaságpolitikájában kiemelt szerep jutott a deregulációnak, vagyis a túlszabályozottság csökkentésének (különösen a pénzügyi szektorban), a rugalmas munkaerőpiacnak, az állami tulajdonú vállalatok privatizációjának, és a szakszervezetek hatalma és befolyása csökkentésének.

Kezdeti népszerűsége a recesszió közepette és a magas munkanélküliség miatt csökkent, de az 1982-es Falkland-szigeteki háború és a gazdasági fellendülés hatására ismét nőtt. 1987-ben bevezette a Community Charge (közismertebb nevén "poll tax") adózási rendszert, ami szinte példátlanul népszerűtlenné tette, de pozitív fordulatot eredményezett a brit gazdaságban, és a thatcherizmus szerte a világon védjegyévé vált azoknak a politikai elméleteknek, amelyek aztán a szabadpiacot pártoló és a kormányzati beavatkozást elutasító politikákban csapódtak le. Hevesen ellenezte Nagy-Britannia EU-tagságát. (A Scotland on Sunday című lap szerint az euroszkeptikusok élén Margaret Thatcher helyét napjainkban Orbán Viktor foglalta el.)

A halál szélütés következtében érte, de előtte is több agyvérzése volt, jóideje öregkori demenciában szenvedett, akárcsak a másik nagy „erős kezű” jobboldali amerikai elnök, Ronald Reagan. (Aki a maga módján szintén zseni volt, ha az életkorokkal eljátszadozunk: a középszerű színésznek már négyévesen annyi esze volt, mint pályája csúcsán.) Talán véletlen, talán nem, talán csak az összefüggések egy rejtettebb dimenziójában köti össze egyenes vonal a hasonló agyalágyultságukat a hasonló – középpontba az erőt és az ellenfél Gonosszá nyilvánítását, a konfliktuskeresést és a macchiavelista kíméletlenséget állító – politikájuk.

Az azonban nem véletlen, hogy követőik következetesen kanonizálni szeretnék ezt a politizálási és magatartásmódot: Reagannek több helyen (Magyarországon is) szobrot emeltek, Thatcher asszonynak is kinéz néhány, minthogy úgymond ők ketten tették a legtöbbet a kommunizmus bukásáért. (Véleményünk szerint például II. János Pál pápa vagy a lengyel Szolidaritás többet tett, arról nem is beszélve, hogy mennyivel többet tettek maguk a kommunista vezetők, a Szovjetunió kommunista pártja, élén Mihail Gorbacsovval...)

De hát ez már így van a politikában: az erőszak és a kíméletlenség, az ellenfél gyűlölése és az ellene viselt keresztesháború rendszerint nagyobb érdem, mint akár a saját ország érdekeinek szolgálata, a demokratikus értékek védelme. (Talán igaza van annak a nemrég olvasott cikknek, amely szerint Reagan a híres teheráni túszdráma idején – amerikaiak életét kockáztatva – készakarva késleltette a pozitív kibontakozást, hogy Carter elnök ne ismételhesse meg elnöki mandátumát.)

Nem véletlen, bár meglehetősen rendhagyó, hogy a Vaslady halálát sokan megünnepelték. A londoni Trafalgar téren több ezer egykori bányász és más munkás, valamint fiatal tüntett, utcabálon fejezve ki megvetését, gyűlöletét az elhunyt Margaret Thatcher politikája és öröksége iránt. "A boszorkány halott!" – "Ding Dong! The Witch is Dead" – eredetileg a az Óz, a csodák csodája című film egyik híres betétdala; Thatcher halála után az értékesítési statisztikában első helyre ugrott.

Hát így... Amúgy a nők – a férfiakhoz hasonlóan – olyanok, ahogyan Heltai Jenő, ez a Karinthy-előfutár megállapította, lásd írásunk címét.