Jön rá a péntek, s az enyhet adó hétvég, melyen ki lehet pihenni a csatározásokat, ocsúdni mindenik oldalon, hogy „jé, máris csomagolhatunk”, meg „hoppá, na most ezt hogy görgetjük tovább”. Válságkezelésben jelesre vizsgázott szakik ha lennénk. De ehelyett a permanens krízis elbutult híveiként  nemhogy a pillanatnyi megoldás (= tüneti kezelés) legjobb változatát nem lelik a szereplők, hanem azt lesik, hogyan kerüljenek ki nyertesen az újabb meccsből. A mérkőzésből, ahol látszólag két tábor feszül egymásnak, valójában viszont a mindenki mindenki ellen recept érvényesül.

Amennyiben menesztik a D-kabinetet, és tegyük fel, tényleg az ellenzék valamilyen formában átveszi a kormányrudat, hónapokba telik, míg az apparátus feláll. A másod- és harmadvonalas pártkatonák és bizalmasok kiszorulnak vagy átállnak (és bentről szabotálják az új csapatot). Hogy ígéretek szerint karcsúbb lesz a Victoria palota csapata, óhatatlanul létszámcsökkentést jelent (bár korántsem oly mérvű személyzeti átszabást mint azt az egyes minisztériumok összevonása indokolná). A túlhízott központi apparátus felszámolása lehet látványos de hatása csekély: túlél a kövér és ingerszegény állam, amelynek létfunkcióit a lassú reakcióképesség és a paragrafusokba való merevedés biztosítja. Ez nem a Dragnea–Dăncilă időszak salakja, ne essünk túlzásba: a módit évtizedek alatt gondos aprólékossággal teremtette meg valahány hatalomba került aktor, legfeljebb az egyes mandátumok között lehet némi ritmus és léptékeltolódás.

Igaza van Iohannisnak, amikor újjáépítésről, alapjaiban való átszerkesztésről beszél, és az USR új fuvallat-refrénjének is ez az alaptónusa. Csakhogy az első legfeljebb szenvedő alanya és aggodalmas tekintetű (halk szavú) tanúja volt a folyamatnak, a második kritikája pedig tankönyvízű elnagyolt táblavázlatokban merül ki, bár színrelépése kezdetén úgy tűnt, hogy generációsan megcélzott újdondászsága megfelelő szelep a hazai társadalomban felgyülemlett nemzedéki frusztrációk jelentős adagjának.

A kormány nem minden. Most derül ki, hogy a PSD mennyire bírja az országot amúgy, a helyi közösségek szintjén milyen mélyen építette ki a cinkosságok és urambátyámos erőviszonyok hálózatát. Az előrehozott választásokkal való riogatás-biztatás nem egyéb az ötlettelen agresszivitás egyik legfájóbb példájánál, ami egyben garancia arra, hogy itt már megint nem középtávon tervezett politikacsinálással bajlódunk. Improvizálás, meg sodródás – ez marad továbbra is az eszköztárban, makacsul, mintegy országra sütött márkavédjegy.

Ha október 10-én (vagy arrébb) bukik a D-kabinet, az egyik legkevésbé vitrinbe illő kormánya köszön le az 1989 utáni Romániának. Ha jelzővel kell illetni akkor találóbbat annál, hogy Ibolya volt a huszonötödik a sorrendben, aligha lehetne ehhez a két év kilenc hónaphoz fűzni.

De sebaj, a ködbevesző jövendőtől visszahőkölve tekerjük vissza Kronosz falinaptárát:

„1938. május 6. Ma reggel valamennyi újságban ott virít az új kormány tagjainak fényképe. Akasztófavirágok döbbenetes arcképcsarnoka! Hitványság, aljasság és korlátoltság tükröződik e huszonkét arcon, valamennyit volt alkalmunk már más „kombinációban” is jó párszor megcsodálni. Többségük egyébként tagja volt az előző kormánynak.”  (M. Tournier: A rémkirály)