Szeptember 11-én nagykorúvá vált az Egyesült Államok elleni 2001-es terrortámadás, belépőnk a 21. századba. Nem sokat tanultunk belőle: az egyik oldalon az összeesküvés-elméletek kedvenc lelőhelyévé vált az esemény, a másik oldalon a társadalom megfigyelésének és korlátozásának hivatkozási pontjává.

Tulajdonképpen ez az esemény vitte át az összeesküvés-elméletet mint „műfajt” ebbe a századba: egyfajta küszöbként értelmezhető abban az „információs háborúban”, amelyet a centrumban lévők ellen indított a periféria, azaz a politikai elit ellen azok, akik úgy érezték, hogy senkiben nem bízhatnak.

Joggal egyébként. Ugyanis bármi is történt (szerintem terrortámadás, micsoda naivitás!), az tudható, hogy a biztonság mint hivatkozási pont ekkor vált újra legitimmé a szabadság kárára.

Éppen ezért népszerű a cui prodest kérdése: hiszen a Bush-adminisztráció valóban élt a lehetőséggel, igyekeztek a falig elmenni, és ez azóta is zajlik. Amit ők elkezdtek akkor, azt Trump folytatja, együtt a szélsőjobboldali kollégákkal – például a Wall Street Journal által betegesen imádott Jair Bolsonaro brazil elnökkel (a WSJ hosszú, forró kapcsolatot ápol társadalomellenes politikai erőkkel, erről itt lehet bővebben olvasni).

911 tragédiája (amelyhez hasonló tragédiák egyébként mindenfelé történtek, ezekkel szemben mégsem vagyunk túlságosan érzékenyek) ezért számomra nem elsősorban a terrorizmusról szól, hanem arról, hogy a hatalom hogyan reagált minderre, és arról, hogy a folyamatos kivételes állapot hogyan válik napjaink politikai legitimációs eszközévé. A menekültválság látványos lehetőséget adott arra, hogy az apokaliptikus gondolkodásra hivatkozva politikai erők nyíltan fellépjenek az emberi jogokkal és az egyenlőséggel mint törekvéssel szemben, jóra pedig nem számíthatunk a jövőben sem.

Ugyanis a klímaváltozás és az ebből következő környezeti, gazdasági és migrációs válságok – hogy a legfontosabbakat említsük – társadalmi átalakulásra kényszerítenek majd, az emberiség történelme pedig nem sok jóval kecsegtet. Jelen pillanatban egy választási kampányt nem igazán vagyunk képesek gerincesen végig vinni: a média, a szakértők, a pályaszélen lazán kapcsolódó szereplők zöme pillanatok alatt képes besimulni új rendszerekbe, és a kivételes állapotra, majd az eszközként kínált összezárásra hivatkozva kitaszítani a nem illő elemeket.

Ennek bőven vannak veszélyei: bár a társadalom könnyen felejt, a hatalom és a tömeg között állók nem alhatnak nyugodtan. Könnyen cserélhetők, mert szervilizmusból túltermelés van mindig, és sosem tudhatják, mikor kerülnek ki a kedvencek közül. A kivételes állapot nem demokratikus: nem számít semmi, csak a hűség.

A 911 utáni világ eddig eltelt 18 éve ebbe az irányba tolt minket. A kérdés az, hogy a nagykorúsodással számíthatunk-e felelősségvállalásra, elképzelhetünk-e egy világot, amelyben újra a párbeszéd és nyitottság uralkodik, és amelyben a problémákat nem a szőnyeg alá söpörjük, nem a hatalommegszerzésre és -megtartásra használjuk, hanem megoldjuk. Különben az sem lesz, aki emlékművet állítson az összedőlt tornyaink romjain.