Németország legújabb botrányát a Bundestag CDU-frakciójának alelnöke, Carsten Lindemann azzal váltotta ki, hogy kimondott valamit, amit mindenki évtizedek óta tud, de amiről a német nyilvánosságban nem illett – és sajnos ma sem illik – szólni. Emlegetése politikailag inkorrektnek számított és számít. Az első, második és harmadik generációs migránsgyerekek az esetek túlnyomó többségében úgy kénytelenek az elemi iskola első osztályába lépni, hogy egyáltalán vagy alig-alig beszélnek németül. Korábban sem a beszélt, sem az írott nyelvet nem voltak képesek (?) elsajátítani.

Ez a tényállás nem csak a pedagógusokat és magukat a migránsgyerekeket hozza kiáltástalan helyzetbe, de német anyanyelvű társaikat is. Mert miközben a tanító kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy a német nyelv elemeit beleverje (az idő sürget!) arab nyelvű és kultúrájú tanítványainak fejébe, a német anyanyelvűek reménytelenül magukra maradnak. Még ha a tanító külön feladatokat oszt is ki nekik, munkájukat aligha ellenőrizheti megfelelően. Vagy ha erre kísérletet tesz is, a szó szoros értelmében maga alá temetik a munkaköri kötelezettségek. Ráadásul a tanítók és a tanárok (herkulesi feladataik dacára) még csak jól fizetett állami alkalmazottaknak sem számítanak.

Így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy az önmagukkal szemben igényesebb pedagógusok hanyatt-homlok menekülnek a tanügyből. Óriási a pedagógushiány. Most, közvetlenül az iskolakezdés előtt 15 000 tanító és tanár hiányzik a rendszerből, s akik maradtak is, jobbára szakképzetlen helyettesítők vagy nyugdíjasok. Ezek száma idén már 40 000-re rúg. A következmények – bár beszélni nem illik róluk – közismertek. A migránsgyerekek túlnyomó többsége tíz év után sem képes a németországi tudástársadalom igényei szerint elsajátítani a tananyagot. A frusztráció a diákok és a pedagógusok részéről egyaránt akut rezignációhoz vezet. A többség egyszerűen feladja. Mindkét oldalon… Integráció, azaz a – csak és csakis közösségiként elképzelhető – beilleszkedés helyett a rendszer azt hozza létre, amit mindenáron el szeretne kerülni: a párhuzamos világok kialakulását…

Lindemann vette magának a botor bátorságot, hogy figyelmeztessen. Az „eredmény” nem is maradt el. A német politikai elit moralizáló része, főként a zöldek és a szociáldemokraták a CDU-s Lindemannt késedelem nélkül szélsőségesen jobboldali populistának, bohócnak, kvázi-AfD partizánnak minősítették. Azzal vádolták, hogy a migránsgyerekeket ki akarja zárni a német oktatási rendszerből. Pedig Lindemann világosan fogalmazott. Ő csak azt javasolta, hogy a migránsgyerekek számára előkészítő osztályokat kell létrehozni, melyekben a gyerekek szert tehetnek azokra az elemi nyelvismeretekre, melyek birtokában (ha Allah is segít) immár ők is bekapcsolódhatnak az oktatási folyamatba. Egy előkészítő évfolyam beiktatása, mely alatt a migránsgyerekek intenzív németoktatáson esnek át, nem valami büntetés lenne, éppen ellenkezőleg jobb esélyeket teremthetne arra, hogy a diákok az iskola elvégzése után talán képzettségüknek megfelelő helyet foglalhassanak el a többségi társadalomban.

Lindemann hiába védekezett azzal, hogy ő egy szóval sem említett semmiféle kizárást, csupán a migránsok számára az oktatásidő egy évvel való meghosszabbítását kezdeményezte volna. Úgy, ahogyan az egyébként szintén bevándorló államnak számító Kanadában már évtizedek óta bevett szokás. Ellenfelei erre azt válaszolták, hogy – bár nem mondta ki nyíltan – mégiscsak diszkriminálni szeretné a migráns gyerekeket, ötletével ugyanis elszakítaná őket a velük egykorú német gyerekektől.

Ezek után igazán nem csoda, hogy a valóban ésszerű megoldás lehetősége a vitában fel sem merülhetett. Így aztán maga a vita sem válhatott egyébbé, mint a német társadalmon belüli megosztottság elmélyítésére tett öngyilkos kísérletté, sokak szerint egyenesen egyfajta kútmérgezéssé.

Az említett ésszerű megoldás abban állhatna, hogy a gyerekek saját anyanyelvükön sajátítsák el az érvényesüléshez szükséges szakmai és kulturális ismereteket, s a német nyelvet emellett sajátítsák el úgy, ahogyan az az őshonos kisebbségek esetében történni szokott. Közismert tény, hogy az ember az ismereteket a saját anyanyelvén képes a legpontosabban és a legmélyrehatóbban magáévá tenni. Az én unokám 11 éves, évek óta tanul románul. Ma sem tud, mert otthon a családban mindenki magyarul beszél. A gyerek, ha én próbálom románra fordítani a szót, ideges lesz. Hogy miért? Egyszerű. Azért, mert úgy érzi, hogy a román beszéd valamiféle kényszer, amit, lám, a nagyapja is szeretne ráerőltetni. Ha nem lenne ez az érzése, szinte már egyik napról a másikra megtanulhatna románul, ahogyan én is megtanultam, mert senki nem kényszerített rá, egyszerűen csak román volt a – Regátból közénk került – szomszédgyerek, a milicista fia. Anélkül, hogy tudtuk volna, étettük egymást nyelvét. Nem csak én tanultam meg románul, ő is megtanult magyarul. S ezzel feloldódott bennem és benne is, minden – elvileg lehetséges – gátlás. De aztán magyarul végeztem az iskoláimat. S hogy végül abban, hogy román-magyarra iratkozhattam az egyetemen, annak is volt jelentősége, hogy feladatomnak éreztem ezt a szorongásmentes nyelvközi atmoszférát tovább építeni. (Immár milicista szomszédság nélkül.) Csalódnom kellett.

És nem csak hazai vonatkozásban. Ez a kölcsönösség a mai Németországban – és mellesleg Angela Merkel németjei által hozzánk is exportált elvi és gyakorlati képtelenség háttere előtt már csak azért is lehetetlen, mert a német állam még elegendő német anyanyelvű pedagógust sem képes munkába állítani. Megfelelően képzett arab anyanyelvű tanárt, aki – anyanyelvi szintű kétnyelvűségére alapozva – nem csak a német nyelvet, de a német kultúrát és szokásrendet is empatikus alapállásból adhatná át tanítványainak, még kevésbé találhatna. Arról nem is beszélve, hogy egységes arab nyelv és kultúra sincs, csupán arab nyelvek és kultúrák vannak. A gyerekekkel, ha az állam ezt a megoldást választaná, a klasszikus arabot is el kéne sajátíttatnia. Ami korántsem lenne nagyobb képtelenség, mint a manapság oly sűrűn hangoztatott német iszlám. Efféléről azonban Németországban – és általában a Nyugat bevándorló államaiban – szó sem lehet. Az integráció ugyanis ezekben az államokban az asszimiláció, azaz a nyelv és kultúracsere fedőneve. Tartós és kölcsönös többnyelvűségről beszélni sem ildomos. Ez az igény nálunk még jogosultnak tűnhet. Gyakorlatilag azonban már nálunk sem az. Ha nem is rögtön, de lehetőleg minél gyorsabban nekünk is asszimilálódnunk kellene. (S ami késik – tapasztalataim szerint – ez esetben sem fog túl sokáig múlni.) Soha nem értettem az úgynevezett őshonos és a frissen betelepült kisebbségek közti merev különbségtételt. Harminc év múlva már a nyugati bevándorlók és menekültek is többé-kevésbé őshonosok, és fél évszázad múlva (ami az én életkoromnak is csupán egy része) már nem csak kevésbé, de többé is azok lesznek… Azt sem vagyok képes – hogy korszerűen fejezzem ki magam – realizálni, hogy Angela Merkel és klónjai miért tartják természetesnek azt, hogy a magyar királyok által a – merőben gazdasági okok miatt Magyarországra csábított – szászok és svábok (azaz a németek) több vagy sok-sok évszázadon át a saját nyelvükben és a saját kultúrájukban „megrekedve” tehették egyfajta Európává is Erdélyt és Magyarországot. Ők is bevándorlók, sőt számos vonatkozásban menekültek (is) voltak. Maguk is a túlszaporodás, illetve a harmincéves háború iszonyata elől menekülve érkeztek az ígéret magyar földjére. Hogy ők még civilizáltak bennünket? Tény. De talán mai utódaik is megengedhetnék, hogy az arabok bizonyos vonatkozásokban (lásd a család tisztelete, a hagyományok megbecsülése és egyebek) ők is civilizáljanak rajtuk valamicskét.

A nyugat-európai többség még annak árán sem képes végiggondolni mindezt, hogy makacsságáért a többségi nyelv és kultúra fokozatos elszegényítésével (távlatilag feladásával) kell megfizetnie. Hiszen az adott oktatási rendszerben a többségi diákok sem érhetik el azt a (tiszteletre méltó) szellemi-kognitív szintet, melyet korábban elérhettek.

A veszélyt a vita számos részvevője világosan látja. Ulf Poschardt, a Die Welt főszerkesztője félreérthetetlenül ki is mondja: „Ezekben az új iskolákban dől el Németország jövője.” Azt már ő sem mondja ki (de fölösleges is volna), hogy szerinte éppen merre billen a mérleg, de az kétségtelen, hogy aki – a kockázatokat vállalva is – nem néz szembe a tényekkel, elkerülhetetlenül a német társadalmon belüli megosztottságot, a Franciaországiakhoz hasonló viszonyok kialakulását (a szintagma továbbra is Poschardt úrtól származik), s az elkerülhetetlen hanyatlást kockáztatja.

Bármerre néz az ember, Nyugat-Európában mindenütt félig, vagy félig sem gondolt gondolatokkal találkozhat. A politikai elit vagy nem képes, vagy nem hajlandó tovább látni az orra hegyénél. Egyetlen szempont van: csak rosszabb ne legyen. Márpedig ez a reflex a legmegbízhatóbb „garanciája” annak, hogy minden mind rosszabb legyen.

Mindez ránk, úgynevezett őshonos kisebbségekre nézve is katasztrofális. A német, a francia, az angol politikai elit a mi nyelvi-kulturális különállásunkban, identitásaink megőrzésére tett erőfeszítéseinkben is csak az úgynevezett szeparációt (azaz az Orbán Viktor által is demonizált párhuzamos társadalmak kialakulásának veszélyét) fogja látni. S ezért törekvéseinket önmagára nézve csakis szerfelett veszélyesnek (egyfajta „belső szubverziónak”) érzékelheti. Így aztán aligha számíthatunk rá, hogy az Unió vezető államai belátható időn belül a kisebbségi jogok elismerése mellett foglaljanak állást.

S félő, hogy mire ennek az álláspontnak a tarthatatlansága számukra is végképp nyilvánvalóvá válik, már tragikusan késő lesz. Hogy nekünk, „őshonos” kisebbségeknek időközben végképp befellegzik, az – „európai” nézőpontból – nyilván mellékes kérdés. Hogy nekik is befellegezhet, már jóval ütősebb érv lehetne. Sajnos, a többségi társadalmaknak aligha lehet már ereje (az időről nem is beszélve), hogy kihátráljanak majd abból a zsákutcából, melybe belehajszolták önmagukat.

Minden – a párhuzamos társadalmak elkerülésére tett – erőfeszítés csak a párhuzamos társadalmak megszilárdulását (implicite az európai államok, s végső következményeiben az államközösség széthullását) teheti még elkerülhetetlenebbé.

Ezt szokás önmegvalósító próféciának tekinteni…