A Hargita népében aggályait fogalmazta meg egy cisz férfi. Mint cisz férfitárs, hadd nyugtassam meg.

Valóságos katasztrófaturizmus a világlapok után erdélyi magyar lapok véleményanyagait böngészni, de azt gondolom, hogy nem engedhetjük el egymás kezét akkor sem, ha oly távolra került egyik a másiktól. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a lapban megjelent, a szexuális és nemi kisebbségekre vonatkozó aggályokat tisztázzam. Már csak azért is, mert a szerzővel ellentétben – erre legalábbis számos jel utal – én némileg jártas vagyok a témakörben.

Ha Pride-hónap, akkor homofóbia – tartaná a régi mondás, ha nem pusztán fél évszázados volna a szexuális és nemi kisebbségek küzdelme, amelyhez csatlakozni nem muszáj, de amelyről írni is csak akkor illik, ha van is, mire építeni.

Az ide citált szerző a divatliberalizmus (nem létező) jelenségéből indul ki, abból az ábrándból, hogy az egyéni jogok elismerése amolyan hóbort, mint a fekete keretes szemüveg egy időben, meg a roller mostanság, múló bolondéria, amelyet egyesek szándékosan az orrunk alá dörgölnek. És ha liberalizmus a téma, akkor persze eljutunk a buzizás különböző formáiig, ezúttal a „beteges felvonulások” jelzővel.

Fogalmam nincs, vett-e valaha részt ilyen rendezvényen a szerző: én három alkalommal igen, ebből egyszer egy nyugati nagyvárosban is, ahol borzasztó dolgokkal szembesültem: megbecsüléssel és szeretettel – vajon ezek már azok a megnyilvánulások, amelyeknek „kár elhagyniuk a hálószobát”? Persze, persze, láttam tüllszoknyás, félmeztelen szőrös fickókat meg harisnyás transzneműeket és még bőrszerkós férfiakat is, akik a felvonulás elhanyagolható arányát tették ki. Az ilyen jelenségeket kiemelni a megszokott homofób gyakorlat, amivel azokat az olvasókat csapjuk be, akikkel azt is el lehet hitetni, hogy Bécs szemetes, Berlinben rettegnek a németek és London muszlim polgármestere keresztény csecsemőket zabál ebédre.

A szövegben felvetődik a kérdés, hogy felvonulásra miért van szükség. A hasonló cikkek miatt. Ugyanis számos téves állítást tesz a szerző. Egyrészt nincsenek komoly viták arról, hogy a homoszexualitás betegség volna – ez a hetvenes évektől nem téma, csak zúglapokban meg a perifériáról befelé kiabáló mellékszereplők kopott társaságában. Másrészt sajnálatos, hogy szerzőnk igyekszik összemosni a zoofíliát és pedofíliát az LMBTQ+ közösséggel (vagy ahogy Nádasdy Ádám mutat önmagára: „a buzikkal”), de hát oly régen éltek már az ókori görögök, hogy nem is emlékszünk azokra a buzulásokra mint a társadalomban normaként élő gyakorlatokra.

Az is mellényúlás, miszerint „van a férfi és van a nő. Ez ennyire egyszerű”. Nem tudom, olvasta-e a szerző Anne Fausto-Sterling Sex/Gender: Biology in a Social World című ide vonatkozó munkáját, amelyben egyebek mellett a magzat nemi fejlődésének meglehetősen összetett leírását és képletét adja, illetve hallott-e, ha másról nem, amerikai őslakos-kultúrákról, amelyek öt különböző nemet ismertek el. És hogy eláruljam: a genderszakértők körén belül is számos vita zajlik arról, hogy identitások kialakítása és őrzése mennyire járható út (ugyan már, ez is legalább a kilencvenes évektől, Judith Butler óta kérdés). A látszat csal. Ez ennyire egyszerű.

A muszlim-szál szintén homályos. Jómagam nem vagyok liberális, de a muszlim kisebbségeket nem a vallásuk vagy vélt/valós homofóbiájuk miatt védem, hanem mert nem rajongok a posztfasiszta politikáért, a kisebbségek elnyomásáért (legyen szó transzneműekről, muszlimokról vagy magyarokról, keresztényekről és így tovább), mert hiszek abban, hogy megilleti őket az emberi méltóság és jogaik garantálása. Apropó muszlimok és homofóbia: a fent említett Pride-ot ők vezették idén (miközben keresztényekkel közösen közülük is jelentek meg tiltakozók. Meglepő: sokfélék).

A cisz férfiak is sokfélék. Tulajdonképpen a világ sokféle, és elfér benne ciszférfi, transznemű, transzvesztita, androgün, de még muszlim és keresztény, meg ateista is, a Pride is, a tájékozatlanság is. Egyébként: a provokáció a másik félen is múlik, kit a Pride, kit az olvasás nélküli írás zavar. Engem az utóbbi.