Az Ursula von der Leyen elleni szinte már gyűlölettől fröcsögő indulatok, melyeket az európai szocialisták, zöldek és liberálisok prezentálnak, tökéletes látleletét adja annak a jogállamnak és demokráciának, melyet az előző ciklusban a megszállottak szent dühével próbáltak mindenkire ráerőszakolni.

Ez a demokratikus jogállam csupán egyetlen ideológiát, a neoliberalizmusét hajlandó legitim gyanánt elismerni, s érvényesítése érdekében a legelemibb jogállami normákat is képes lábbal tiporni.

Rejtély, hogy mi áll ennek az elcsukló lélegzetű felháborodásnak a hátterében. Ursula von der Leyen ugyanis mindhárom minisztersége alatt szépen belesimult az összképbe. Hallgatólagosan elfogadta a genderelméletet, kiállt a migráció mellett, bírálta Magyarországot a határain elkövetett „migráns ellenes erőszak” miatt. Igaz, legfőbb teuton hadúrként nem túlságosan jeleskedett, de ezt a megbízatást ő is az Angela Merkel által mély meggyőződéssel vallott feminizmus jegyében volt kénytelen felvállalni. Hiszen mennyire jól mutat egy hétgyerekes nő Németország hadügyminisztereként. Ez a nagyszerű ötlet Németországot egy merész lendülettel a férfi-nő egyenlőség nemzetközi élvonalába katapultálta.

Az persze igaz, hogy a Bundestagban Ursula nem generált Sargentini- vagy Vestager-féle indulatrohamokat. De ennyi.

Miből fakadhatnak akkor ennek az egészen újkeletű Leyen-ellenes megszállottságnak a dührohamai?

A Süddeutsche Zeitung hasábjain egy négytagú újságíróbrigád próbálta megadni a választ. A cikk tételmondata: „Egy Németországban csődöt mondott miniszterasszony lesz Európa első embere.” A csődöt von der Leyen – az írás szerzői szerint – hadügyminiszterként mondta, úgymond. A hadseregben ugyanis zavaros gazdasági ügyletek zajlottak. A tárca külső cégeket, külső tanácsadókat foglalkoztatott. A szerződések egyike-másika gyanúsnak bizonyult. Ezért az ellenzék a miniszterasszony ellen a Bundestagban kivizsgálóbizottság felállítását is követelte. Az pedig Európára és Németországra egyaránt felette blamás lehet majd, ha az Európai Bizottság elnöknőjének a német Bundestag – azaz egy alárendelt tagállam – vizsgálóbizottsága előtt kell tanúként megjelennie. Azt persze a szerzők maguk is elismerik, hogy a miniszterasszony ellen ez ideig nem merültek fel bizonyítékok. De mégis…

A szerzőket a vizsgálódás bizonytalanságai sem akadályozzák meg abban, hogy azt állítsák: von der Leyen Németországban csak bosszúságot okoz, és hogy személyét jelöltként (valakik) „a kalapból varázsolták elő”. Alattomban azzal is megvádolják a miniszterasszonyt, hogy a litván elnöknőt, Dalia Grybauskaitėt Litvániának címzett – több hónappal korábbi – hízelgéssel állította a maga oldalára. Mintha egyáltalán sejthette volna, hogy egykor majd ő lesz az Európai Bizottság elnökjelöltje. De ha valaki nem tetszik nekünk, van értelme érveket mérlegelni? Ha bármely érvet sikerül  – úgymond  – alkalmasnak beállítani, az esélyt csak az ostobák szalaszthatnák el.

Bernd Lange, az SPD politikusa az okot is világosan „kifejtette”: „A jelölt a szociáldemokraták számára elfogadhatatlan!!!” Jens Geier, az Európai Parlament szociáldemokrata képviselője meg úgy vélte, hogy von der Leyen jelölése „Az európai demokrácia elárulása.” Hogy miért? Egyebek között azért, mert Ursula von der Leyen jelöltként nem kampányolt, azaz a választók előtt nem mérettette meg magát előzetesen. A gond csak az, hogy Weber és Timmermans kampányoltak ugyan, de személy szerint őket sem a választók választották meg. Főként Timmermanst, akire európai léptékben egy maroknyi szavazó adta le voksát. Weberre jelentősen többen. De az ő személyét nem csak a V4-ek és az olaszok, de a szocialisták és a liberálisok is elutasították. S ez esetben sem maguk a választók, hiszen nekik semminemű lehetőségük nem volt, hogy rá szavazzanak. Rá a néppárti képviselők adták a szavazatukat. De hát von der Leyennel is valami hasonló történt. Őt is – eléggé el nem ítélhető trükkökkel – az odahaza szintén közvetlenül választott – államfők és miniszterelnökök választották jelöltnek. Hol lenne itt az európai demokrácia elárulása?

A fogas kérdést nem túl nehéz megválaszolni. Annál is inkább, mert Webernek, az igazi csúcsjelöltnek az elutasítása szinte már senkinél sem verte ki a biztosítékot. Sőt, őt voltaképpen a szocialisták és a liberálisok rekesztették ki a vetélkedésből. A Weberrel szemben elvileg esélytelen Timmermans elutasítása viszont dühödt szociáldemokrata, zöld és liberális reakciókat váltott ki. Martin Schulz, az Európai Parlament 2017-ben leköszönt elnöke a maga gátlástalan stílusában von der Leyent a semmiből elővarázsolt (hervorgezeubert) jelöltnek minősítette. S első felindulásában a dühkitörés mögött álló igazi indokot is megjelölte: von der Leyen jelölésével az Európai Tanács tagjai Orbán Viktort és Matteo Salvinit juttatták döntési pozícióba.

Pedig efféléről szó sem lehet. Ursulától sem Orbán Viktor, sem Salvini nem kaphat vérszemet. Az Európai Unióban továbbra is mindketten marginális szerepet fognak játszani. Ami változott, pusztán annyi, hogy egyiküket sem lehet holmi középkorias Sargentini-jelentésekkel pellengérre állítani. A jogállamiságára és demokratizmusára annyira büszke Európai Unióba némi valódi demokrácia is beszivároghat. A Timmermans hívei által mindközönségesen trükköknek titulált kompromisszumokkal az európai nagyhatalmak és a kisállamok Alapszerződésben is rögzített egyenjogúságának, az egyes államok népességszáma által is súlyozott egyenlőségnek az elve juthat érvényre. A német–francia tandem eddigi megfellebbezhetetlen dominanciájával szemben.

Ez sokak számára fájdalmas, sőt „elviselhetetlen” lehet. De ezt az elviselhetetlenséget nekik is meg kell tanulniuk elviselni, ahogyan mi, kelet-európaiak is hosszú éveken át elviseltük.

Ez is demokrácia: egymás kölcsönös elviselése. Legalábbis addig, amíg megtanuljuk egymást nem csupán elviselni, de tisztelni is. Továbbra is kölcsönösen, azaz nem csupán a Nyugatnak kell Kelet-Európát tisztelnie, de minekünk is a demokratikus jogállam alapelveit. Akkor is, ha azokat a Nyugat sem mindig tartja tiszteletben. Nem a Nyugat kedvéért kell ragaszkodnunk a demokratikus értékekhez. Éppenséggel önmagunk érdekében.

Valamiféle kiegyenlítődésnek mindazonáltal a gyanútlan légy gyanánt levesbe hullt Ursula von der Leyen személyétől függetlenül is be kellett következnie. Itt ugyanis nem – az Ursula által is ideálnak tekintet Európai Egyesült Államok tető alá hozása, hanem az európai unió egységének megtartása a tét.

A mindenki számára tragikus brexit továbbra is intő jelként ágaskodik fölénk. Olvasni kellene belőle…