A magát amerikai elnöknek képzelő Donald Trump azzal viccelődött a G20 csúcstalálkozón Vlagyimir Putyinnak, az orosz oligarchák hű képviselőjének, hogy ne avatkozzon be a választásokba, majd mókásan megjegyezte, hogy szabaduljon meg az újságíróktól. Húzd le a rólót, Hírcsárda!

Az első megjegyzéssel egyértelműen a 2016-os orosz manipulációkra célzott, amely során az orosz hatalom valóban kísérletet tett a szavazás befolyására – nem erőszakosan beavatkozva, mint ahogyan az USA például Venezuelával szemben követ el történelmi bűnöket (a gazdasági kivéreztetés miatt egy tanulmány szerint 40 ezer ember halt meg, nem szólva a katonai fenyegetésről, amely kimeneteléről majd megállapodik a tőke és a politikai hatalom). Trump persze viccelődött: már nem igazán tudja felmérni, hogy mi történik körülötte, ezért aztán remek poénokkal és a valóság kizárásával igyekszik fenntartani magát (hogy még jobb legyen: lesz még négy éve, ha a demokratáknál az establishment jelöltje győz a korábbi sikersztorit megismételve).

Fontosabb volt számomra azonban Trump arra vonatkozó bánkódása, hogy az Egyesült Államokban számolniuk kell az általa nem tetsző, kamuhírnek nevezett újságírói tevékenységgel, méltatva az orosz gyakorlatot, amely az ilyen akadályokat elgördítette a hatalom elől.

És milyen igaza van. Oroszországban veszélyes szakma az újságírás, konkrétan bele lehet halni az ilyesmibe. Nemrég pedig meghurcolták Ivan Golunov oknyomozó újságírót, aki pimasz módon az orosz gazdasági és politikai hatalom aljas tevékenységeit leplezte le. Kellemetlen: akkora hazafi, mint V. Putyin, nem árthat a népének, és ha mégis, azért az újságíró a felelős! (Ugyanitt: ne feledkezzünk el Julian Assange ügyéről, akinek azért kell börtönben lennie, mert az Egyesült Államok háborús bűneit tette közzé – pimasz dolog, nem? Világunk, ahol nem a gyilkos a bűnös, hanem aki leleplezi őt.)

Megjegyzem egyébként, hogy nem véletlen: ha valamirevaló orosz lapot keresünk a környéken, akkor a Lettországban működő Meduza.ióig kell eljutnunk, a kormánypropagandát legfennebb katasztrófaturizmusként és időnként egészen jó nyugatkritikus tartalmakért érdemes követni.

Trumpnak, Putyinnak, Bolsonarónak és hasonló kaliberű politikai szereplőknek hatalmas rajongótáboruk van. A depolitizált és tudástól megfosztott tömegek, akiket elidegenített magától a szabad akarat és független individuum téveszméjét ismételgető liberális elit, megválasztják a maguk sírásóit. Az előbb említett elit aztán rendre előáll mindazokkal a címkékkel (kommunista, populista, szélsőséges stb.), azt remélve, hogy még mindig azokat a „vidám” évtizedeket éljük, ahol a technokraták elhitették, hogy nincs alternatíva, a politikában pedig ujjal lehet mutogatni az alkotmányra és a közgazdaság hamis axiómáira a megszorítások szükségességéről, az emberi természet alantasságáról és így tovább.

A következő évtizedekben végre fátylat boríthatunk minderre. Az aggasztó viszont, hogy jelen pillanatban a fennebb sorolt bölcsek határozzák meg a korszellemet: ezek a mosdatlan, olvasatlan barbárok, akik a régiek romjain ugyanazt a tombolást viszik végbe, de nyíltabban, és ott is ártva, ahol eddig nem sikerült. Ráadásul nincs segítség. Nemcsak azért, mert a legerősebb világhatalmat Trump előtt cinikus gazemberek, alatt pedig félnótás senkik vezetik, hanem mert az Európai Unió is egyezséget köt a legkülönfélébb despotákkal, tétlenül nézi végig tömegek vízbefulladását, árusítja ki az olcsó kelet-európai munkaerőt és így tovább.

A sajtóra éppen azért van szükség, mert a kritika nemcsak jog, hanem kötelesség egy demokratikus társadalomban. Ehhez persze hitelesebbé kell válnia, de fel is kell vennie a kesztyűt a hatalommal szemben, amelynek (mindenhol) érdeke az elhallgattatás. Sokrétű a probléma: a finanszírozás, a politikai klíma, az újságírók képzettsége, az olvasók felkészültsége mind fontos elemek. Mindebben az erdélyi magyar közösség sem áll túl jól.

De legalább – remélhetőleg – nem dől be rossz vicceknek.