A napokban jelent meg a magyarországi kormánypárti bulvárban, hogy „kéjbarlangot” működtet a Magyar Tudományos Akadémia. Mindez része annak a folyamatnak, amelyben a kormány az MTA átalakítását célozta meg, és amelyet különböző szereplők különböző módokon magyaráznak – ki a pénzt, ki a tudásellenességet, ki az átalakítás szükségességét teríti ki az asztalra. Akárhogy is legyen, a szobáról kiderült, hogy nem hasonló célokból rendezték be, és már nem is létezik (tegyük hozzá: valóban nem volt túl ízléses darab).

Túl azon, hogy a cikk sajtótörténeti kuriózum lett, a Figyelő listázása óta egy újabb izgalmas lépés (bár kevésbé veszélyes, inkább a „Soros megölte volna az anyját” című TV2-produkció szintjét hozza), elgondolkodtató az erdélyi magyar közösség számára is. Ugyanis ahol bárki lehet célpont, ott mi is azzá válhatunk. Ezt a 23 millió románozás óta tudjuk.

Februárban, amikor az MTA melletti szimpátiademonstráció lezajlott Kolozsváron, több ismerősömtől hallottam, hogy néhány erdélyi magyar intézmény azért nem tiltakozott az átalakítási kísérletek ellen, mert „elhallgattatták őket”. Azt nem tudom eldönteni, hogy mennyire igazak ezek az állítások, magánszemélyként pedig az érintett intézményekből is voltak jelen az említett flashmobon, sőt erdélyi kutatók külön is megszólaltak, mégis elgondolkodtató, hogy a (szükséges és fontos) finanszírozással milyen függési viszonyok alakulnak ki.

Amikor a fent említett hírt olvastam az MTA-ról, az jutott eszembe, hogy hirtelen történelmi fordulat bármikor adódhat, amelyben egyes személyek vagy intézmények kegyvesztetté válhatnak – akár egy teljes közösség is. Erdélyben talán nem szükséges az MPP vagy EMNP történetét különösebben taglalni, és szereplőkről is tudunk, akiknek meglehetősen ingoványos talajon haladt előre a viszonyuk a (mindenkori) magyar kormánnyal. Bármikor „kiderülhet” például, hogy a Sapientia EMTE Tordai úti alagsorában drogtanyát működtetnek – megírja bárki, ahogy azt is megírták, hogy Winkler Gyula Soros embere.

Arról nem szólva, hogy az erdélyi magyar közösség átetnicizált, az osztrák-magyar határtól a kelet-erdélyiig tartó érdeklődési hajlama mellett a magyar kormány mint szent tehén jelenik meg, az importált törésvonalak és kölcsönös megvetés úgy jön át a határon, mint a munkaerő meg a tőke. Ennek köszönhetően aztán a trollkultúra, a webes megfélemlítés, a címkézés, az összeesküvés-elméletek és kamuhírek fénysebes terjedése miatt már csak mint magánszemélyek is nehezen nyilvánulnak meg azok, akik más véleményen vannak, mint ami a hivatalos. Ügyek helyett pártok és személyek, migránssimogatók és nemzetiek, istentelenek és keresztények csapnak össze – állítólag.

És ahogy ez már lenni szokott, akik görbült háttal jegyzetelik a szakirodalmat, kutatnak, felmérnek, számolnak, konferenciákra járnak, azok lassan megadják magukat a(z általuk magára hagyott) tömegnek. Ördögi kör alakul ki, amelyben a tudományos kutatásoktól elidegenített társadalmat meghackelik azok a politikai szereplők, akik a gyanút, paranoiát két kézzel terjesztik, araszolva a totális hatalom irányába. A védőbástyák pedig összeomlanak – kikezdik a magyarságkutatást, a gendertudományokat, a huszadik századi történelmet – you name it.

Ezért sem a szereplők és pártok a célpont, hanem az eszközök. Arra kell figyelnünk, hogy a szekértáborozás helyett a módszerekkel, célokkal, üzenetekkel, elvekkel vitázzunk, és azokat kérjük számon. Hiszen bármikor válhatunk áldozatokká. Minél inkább az irracionalitás a vezérlő elv, és minél szűkebb térben mozog a ráció, annál előbb lesz drogtanya a Sapientián, és 5 a 2 + 2.