Azt az Európai Unió bürokratái által hangoztatott és a magyarországi baloldal által is gondolkodás nélkül átvett érvet, hogy a bevándorlás látszatjelenség, s ekként a nacionalista riogatás egyik hatásos eszköze, az ENSZ Menekültügyi Segélyszervezetének legújabb jelentése egyértelműen cáfolni látszik. 2018-ban világszerte közel 71 millió ember menekült szülőföldjéről. Háborúk, belső üldöztetés, éhínségek elől. 2,3 millióval többen, mint 2017-ben és kétszer annyian, mint húsz évvel ezelőtt. A menekülők legnagyobb része, 41,3 millió ember a nyomor és a belső üldöztetés elől menekül. 25,9 millió a háború és a közvetlen életveszély elől. Ők is fél millióval többen vannak, mint az megelőző évben. A legkisebb csoport, a 3,5 millió menedékkérő a menedékjog elbírálására vár.

Amint arról Flora Widsdorf – az ENSZ jelentést kommentáló – Die Welt-beli cikkében beszámol, a legtöbb menekültet, 3 700 000-et Törökország fogadta be. S a sorban Pakisztán, Uganda, Szudán következik. Németország csupán az ötödik a rangsorban. S továbbra is afrikai államok következnek: Irán, Libanon, Banglades, Etiópia, Uganda, Szudán…

Az ezer lakosra eső menekültszám tekintetében az előző sorrend látványosan átalakul. Az első helyen Libanon áll, őt követi Jordánia, Törökország, Csád, Uganda, Szudán, majd hetedikként Svédország, kilencedikként Málta. Németország csupán a tizenötödik.

A menekültek zöme Szíriából, Irakból, Afganisztánból, Iránból, Törökországból, Szomáliából érkezik, de nyomukban van néhány európai állam is: Szerbia, Koszovó, Oroszország.

Az egymillió dolláros gazdasági teljesítményre eső menekültszám alapján immár kizárólag a legszegényebb országok képezik az „élcsapatot”: Dél-Szudán, Uganda, Csád, Burundi, Niger, Libanon, Mauritánia, Ruanda… Németország ebben a rangsorban mindössze az ötvennyolcadik.

Az aktuális menedékkérők tekintetében az Amerikai Egyesült államok, Peru, Németország, Franciaország, Törökország, Brazília, Görögország, Spanyolország, Kanada, Itália „vezet”. De szinte mindenikben csökken a bevándorlók aránya. Németországban például a 2016-os 722 400-ról 2016-ban 198 000-re, 2018-ban 161 900-ra esett vissza a bevándorlók száma.

Tavaly világszinten 593 000 menekült tért haza, 62 600 kapott befogadó országában állampolgárságot, s 92 400 letelepedési engedélyt.

Ennek ellenére a Földközi-tengeren tovább növekszik az áldozatok száma. Amint azt Tim Röhn Die Welt-beli cikkében bemutatja (Címe: „Der Wahnsinn an der Grenze”, azaz: Téboly a határokon), Európa földközi-tengeri határain az összes érintett súlyosan felelős a helyzetért: a menekültek, az embercsempészek, a mentőhajók üzemeltetői. És a brüsszeli politikusok is. Röhn bejárta az – elvben a Frontex által védelmezett – határokat és rettenetes tényekkel kellett szembesülnie. Csak az idén több mint 500-an fúltak a tengerbe. Mohamed, a bangladesi férfi 8 000 dolláros kölcsönt vett fel egy hazai bankban, hogy Európába juthasson. Négy barátjával és az unokahúgával Dakkából Dubaiba, onnan Isztambulba, s végül Tripoliba repült. Itt, bár az ígéret szerint menetrendszerű hajókkal kellett volna Európába indulniuk, kiderült, hogy efféle nincs. Embercsempészek karmai közé kerültek, akik barátaival és unokahúgával meg egy sereg más szerencsétlennel együtt halászbárkába terelték őket. Miután a túlterhelt bárka felborult, nyolc órába tellett, hogy a segítség megérkezzen. A barátoknak és az unokahúgnak ez túlságosan sok volt. Mindannyian vízbe fúltak.

Az eset korántsem egyedi. Bangladesi honfitársaikat, csak hogy sok pénzre tehessenek szert, gátlástalan üzletemberek küldik a halálba. A líbiai partokon embercsempészek zsúfolják őket – sokszor fegyveres erőszakkal – kimustrált halászhajókba vagy gumicsónakokba. De miután a pénzt zsebre vágták, többé nem érdekli őket „utasaik” sorsa.

A szerző szerint azok az európai emberjogi aktivisták és politikusok is bűnrészesek, akik a „Refugees Welcome” jelszavát hangoztatják, de „Everybody Welcome”-ot értenek rajta, tehát minden embert szeretnének befogadni – hogy a jó oldalon (azaz az emberséges és nagylelkű fél oldalán) érezhessék magukat.

Ők a felelősek azért, hogy a menekültek úgy vélekedhetnek, hogy „A világ mindenkié, nem csak az amerikaiaké és az európaiaké.” Ez a jelszó amúgy jól is hangzana – ha kivitelezhető lehetne. Sajnos nem az. Egy államhatárok nélküli földgolyó álma romantikusnak és igazságosnak tűnhet, de korántsem realisztikus. Ezért aztán a szerző Egon Bahrnak, a neves német újságírónak és politikusnak a szavait idézi: „Az értelem érzelmek nélkül embertelen. Az érzelmek értelem nélkül ostobaságok.” Annak, aki józanul gondolkodik, el kell ismernie, hogy az „open border”-aktivisták követelései a valósággal összeegyeztethetetlenek. Az államhatárok maradni fognak. Maradniuk kell, hiszen alapvető fontosságú rendfenntartó funkciókat töltenek be. Ez a tény teszi elkerülhetetlenné, hogy végül mégiscsak az európai határok őrzésének követelménye kerekedjen felül.

Nekünk, európaiaknak egyrészt világossá kellene tennünk, hogy a tengeren való illegális átkelés életveszélyes, s ha sikerrel járna is, akkor sem garantálhatja a menekültjog elnyerését. Az embercsempészek ennek az ellenkezőjéről győzik meg a migránsokat. Eredményesen. Paradicsomi illúziókat keltenek bennük, melyeket aztán az NGO-k aktivistái sem sietnek eloszlatni. A tengerbe fulladó embereket természetesen ki kell menteni. De kérdés: miért kellene őket automatikusan Európába szállítani?

Másrészt, ha – mint Tunisz és Itália közt is – lezárjuk a határt, Európának kötelessége lenne, hogy az ottani menekülttáborokban segítsen emberhez méltó körülményeket teremteni. Az emberjogi aktivisták, ha nem csupán a fuldoklók kimentését tartják céljuknak, hanem főként a nyitott határok politikai elvének az érvényesítését, maguk is bűnrészessé válnak. Ha a helyzeten javítani szeretnének, inkább a tuniszi kormányépület előtt kellene tüntetniük. De ezt már nem teszik meg. Inkább az európai közvéleményre próbálnak nyomást gyakorolni. Pedig a Földközi-tenger halottjai nem föltétlenül Európa halottjai. Még akkor sem, ha az európai államoknak és Amerikának meghatározó felelőssége van a háborús konfliktusok, a gazdasági és környezeti válságok kialakulásában. Ezt a tényt a kibocsátó államok fentebb említett lajstroma is meggyőzően bizonyíthatja.

A normális eljárást az angolok már a kezdet kezdetén felvázolták. Úgy vélték, hogy a menekült státusra jogosult vagy az európai munkaerőpiac számára szükséges menedékkérőket vagy bevándorlókat emberhez méltó afrikai menekülttáborokban kell kiválogatni. S ezt követően repülőgépeken vagy biztonságos hajókon kell Európába szállítani. Az angol brexit egyik legfontosabb kiváltó oka is az volt, hogy Angela Merkel és a brüsszeli bürokraták ezt a racionális követelést nem voltak hajlandók teljesíteni. Ragaszkodtak az ún. szolidaritáson alapuló kvótákhoz, azaz a bevándorlók tagállamok közti „méltányos” szétosztásához. Ebből azonban a britek sem kértek.

Nézetem szerint továbbra is csak és csakis az egykori angol javaslat lehet az a tisztességes megoldás, mely az európai határokon uralkodó tébolyt (hogy én is Tim Röhn kifejezését használjam) megszüntetheti.

Azt, hogy az open border eszméje világkereskedelmi szempontból sem tartható fenn, az elmúlt évek egyik legsikeresebb gazdaságelméleti munkája, Dani Rodrik „The Globalisation Paradox: Democracy and the Future of World Economy” című könyve is meggyőzően bizonyítja.  (Magyarul: A globalizációs paradoxon: Demokrácia és a világgazdaság jövője.) A New York-i Norton kiadónál 2011-ben megjelent nagyszabású tanulmány a mellett érvel, hogy a globális kormányzás – manapság oly divatos – eszméje se nem megvalósítható, se nem kívánatos. A szerző végkövetkeztetése, melyet a világkereskedelem kialakulásának kezdeteitől nyomon követett globalizációs trendekből von le, egyértelmű: a világkereskedelem csak akkor töltheti be feladatát, ha a vezérlőpultnál – konszenzusra képes – nemzetállamok ülnek.

A nemzetköziség eszméje egyébként önmagában is paradox, hiszen a fogalom a nemzetek (a nyugati terminológiában: a nemzetállamok) létét már eleve feltételezi.

A világkormány e pillanatban merő utópia, akárcsak az Európai Egyesült Államok, s talán örökre az is marad. Hacsak nem vedlik maga is pusztító disztópiává, ahogyan a „világ proletárjai egyesüljetek” parancsa sem földi paradicsomot, csupán visszataszító diktatúrát és – korántsem mellesleg – hullahalmokat „eredményezhetett”.