Az európai választási kampány (ha használhatok ezzel a poszt-posztmodern manipulációs hidegháborúval kapcsolatban efféle kivénhedt szólást) máris gőzerővel zajlik.

Frans Timmermans és Manfred Weber az Európai Parlament vezető párszövetségeinek csúcsjelöltjei már jó ideje lendületesen kampányolnak. Igaz, meglehetősen nehéz igazi ellentéteket felfedezni köztük. Ami igazán nem csoda, hiszen nem ők az igazi ellenfelek, hanem az Unió pártjainak Matteo Salvini és Orbán Viktor neve által fémjelzett jobboldali, sőt gyakorta szélsőjobboldaliként bélyegzett szárnya.

Salvini, Olaszország miniszterelnök-helyettese és belügyminisztere, s ma már az ország legnagyobb pártjának, az Északi Ligából Ligává átkeresztelkedett, erősen jobboldali pártjának elnöke a múlt hét közepén egy teljes napot töltött Budapesten. Orbán korábbi milánói látogatását viszonozta. Salvini már Milánóban meglebegtette Orbán előtt a lehetőséget, hogy ha a Néppárti Szekcióval súlyosbodnak a nehézségei, a Liga és európai szövetségesei, A Szabadság és a Demokrácia Európája elnevezésű csoport tagjai a Fideszt (és természetesen a KDNP-t is) tárt karokkal várják maguk közé. Orbán sem akkor sem most, Budapesten, nem kötelezte el magát e mellett a lehetőség mellett, de ki sem zárta azt. Ismételten elmondta, hogy Magyarország elsődleges célja magának a Néppártnak a megreformálása, azaz visszatérítése azokhoz az alapelvekhez, melyek jegyében az alapító atyák az Európai Uniót létrehozták.

A két politikus megbeszéléseit követő sajtóértekezleten Orbán Viktor a kérdést, hogy a „szélsőjobboldali, rasszista és a nácibűnöket relativizáló” német pártalakulattal, az AfD-vel hajlandó volna-e egy politikai családba lépni, válasz nélkül hagyta.

A választások kimenetelét illetően azonban mindketten optimistán nyilatkoztak. Radikális fordulatban reménykednek, mely megerősíti az Uniót alkotó államok-, s ezzel magának az Uniónak a szuverenitását. Erős Európát csak erős tagállamok alkothatnak. A szuverenitásnak természetesen a külső határok hatékony védelmét és a belső határok zavartalan átjárhatóságát kell jelentenie. Az Uniónak nem azokat az államokat kell segítenie, melyek illegális bevándorlókat fogadnak be, hanem azokat, melyek tengeren és szárazföldön (ahogyan Olaszország és Magyarország teszik) kizárják az illegális határátlépés lehetőségét.

A legális bevándorlás lehetősége, azaz a tényleges menekültek befogadása mellett azonban Salvini továbbra is hitet tett. (Ezt nézetem szerint Orbán is megtehette volna, sőt a félreértések elkerülése végett meg is kellett volna tennie.)

A látogatással párhuzamosan a Bayer Alpha német kulturális tévéadó egész órás műsort szánt Magyarországnak, melyben a Budapesti Andrássy Egyetem oktatója, Lenárt Orsolya, valamint az ARD német tévéadó volt budapesti tudósítója, Stephan Osvath is meghívott volt. (Az adás nagyobbik része Magyarország szépségeit, történetét, népességét bemutató riportokból állt). A műsorvezetők viszonylag tárgyilagosan tudósítottak Magyarországról és a magyarországi helyzetről. Természetesen a német mainstream médiában szokásos vádak (sajtószabadság, civil alapítványok, populizmus) itt is elhangzottak, és természetesen itt is a másik fél képviselőinek megszólaltatása nélkül. De hát a műsornak ezek a vonatkozásai – azoknak, akinek volt fülük hozzá – ezúttal sem annyira a magyar, mint inkább a német demokráciáról és jogállamiságról szóltak.

A sajtó többi részében és főként a politikusi megnyilatkozásokban továbbra sem hiányoznak az egészen durva támadások sem. Az egyik legfontosabb újdonság, hogy a Salvini–Orbán találkozás napjaiban a mindannyiunk számára jól ismert Martin Schulz is ismét ringbe lépett. Schulz korábban az Európai Parlament elnöke volt, de miután tisztjét Antonio Tajaninak volt kénytelen átadni, visszavonult a német belpolitikába. A német szociáldemokraták közfelkiáltással elnökükké választották. De a siker, amilyen hamar jött, ugyanolyan hamar el is távozott. Az ünnepelt elnök, akinek rámenős „munkastílusa” odahaza, közvetlen közelből már nem aratott elsöprő sikert, néhány hónap múlva kénytelen volt lemondani, és kiszorult a német politika fővonalából is.

Most, európai uniós karrierjének sikerességére, közismert rámenősségére és széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszerére alapozva „Tégy te is valamit Európáért” név alatt Európai Egyesületet (Europa Verein) hozott létre. Alapuló rendezvényükről többek között Georg Ismar, a Tagesspiegel újságírója is beszámolt. A résztvevők nem voltak sokan, de a jelen lévő kb. száz politikus – akárcsak a magyar Gyurcsány hívei – életüket és vérüket is hajlandónak látszottak feláldozni vezérükért…

„Néhány harcostársammal közösen – olvashattuk a Tagesspiegelben közzétett toborzó levélben – egy új Európa-párti kezdeményezést hívok életre.” S a továbbiakból az is kiderült, hogy ez a pártok fölött álló, hosszú lejáratú, a választási kampányt követően is működőképesnek szánt kezdeményezés az európai népek közti megértés és összhang erősítését tekinti elsődleges céljának. Hogy mit kell ezen értenünk, azt a Macronra való utalás és „Angela Merkel szélsőjobboldali hecckampányokkal szembeni elnéző attitűdjének” éles kritikája világíthatja meg. A cél nyilvánvalóan a szubszidiaritás elvének további korlátozása, a központosítás, azaz az Európai Egyesült Államok létrehozása.

Az alapító rendezvényen, melyen egy-egy énekes, színész, mesterszakács és egyéb sztárok is felléptek, Schulz ki is fejtette: „Nem engedhetjük át Európát azoknak, akik le szeretnék építeni, arra hívunk föl mindenkit, hogy azok mellett az értékek mellett kötelezzük el magunkat, melyek az Uniót eddig is összetartották… Macron mellett kell kiállnunk, és karanténba kell zárnunk a populizmust és a nacionalizmust.”

Pártbeli elvtársait azonban – kevés kivétellel – ezúttal sem sikerült meggyőznie. A párt európai parlamenti listavezetője továbbra sem ő, hanem – a korábbi döntésnek megfelelően – Katharina Barley. Hogy az úgynevezett „Európa-párti” erők kénytelenek egy Schulzhoz hasonló levitézlett politikust is felkarolni, egyetlen dolgot jelezhet: Salvini és Orbán olyan ellenfeleknek látszanak, akik ellen a legeslegutolsó tartalékot is be kell vetni. Hátha…

Mert ha nem, itt a világ vége. Az persze valójában még messze van. De a dologból egy alapvető tanulság számunkra, romániai magyarok számára is adódik: mindenkinek, aki él és mozog, el kell mennie szavazni.

Valóban sok, nagyon sok forog kockán. A mi sorsunk is, nem csak Európáé. Azt már pontosan tudjuk, hogy a mai – önmagukat kisebbségpártinak, demokratikusnak és toleránsnak hirdető – „européerek” minket, nyelvi-kulturális kisebbségeket számba se vesznek, szóba sem állnak velünk.

Azok mellé kell tehát állnunk, akik esetleg bennünket is meghallgathatnak, sőt segíteni is segíthetnek…