Kettő az egyben, egyet fizet kettőt kap, sőt három az egyben -- ezeket a kuncsaftédesgető fordulatokat ragozom, miközben felsejlik a középmúltból a penészes Amiral cigaretta, amit rásóztak a vevőre 89 előtt, ha éppen halkonzervet akart venni, vagy valami egyéb ehető portékával lepték meg a kongó üzleteket; vagy például a könyvesboltban a pártfőtitkár testvérének kukoricatermesztésről szóló opuszát amint papírszalaggal „hozzáaplikálták” egy másik olvasásra kiszemelt kötethez. Valami ehhez foghatót érzek, mikor újra (és egyre gyakrabban) a referendumról hallok-látok. Hogy kell. Meg itt az ideje. Meg hogy más mód nincs. Nevezetesen, hogy az EP-választások farvizén eladható egy kis frissen előrántott népszavazás, a korrupcióról, az igazságszolgáltatásról, szóval valami olyasmiről, amivel végképp betehet Iohannis „ ezeknek”.

Az ötlettel kapcsolatban a tasakos nesszkávés kiszerelésre asszociálok. Mert három a baj ezzel a referendumos témával. Legalább.

1. A népszavazás eddig is megtépázott intézményét sikerült tavaly jó időre kilúgozni a családmodelles referendummal. Nem mintha a hazai hasonló „közvéleménykutatásokból” láttunk valami hasznot, elég ha csak a karcsúbb, egykamarás parlamentre 2009-ben leadott voksokról, népakaratról fellapozzuk a korabeli sajtót, kommentárostul elemzésestül. Konzultatív – mondják erre a Bezzegjóskák és a Dzsidzsikontrák. Nyilván, a parlamentnek kellett volna érvényt szereznie az egyébként sikeres és érvényes referendumnak, ahol a megkérdezettek 80 százaléka beérte volna ha 300 honatya ücsörög abban a bazinagy épületben, amelyet cinikusan a Nép Házának becéztek, mikor a népnek még volt atyja N. C. személyében.) Azóta már el is anyátlanodott a nemzet, sőt, mondják a demográfusok, egyre inkább elgyerektelenedett)  Egy évtized alatt még csak halovány gesztust sem skiccelt a TéHá (vagyis a Képviselőház és a Szenátus), hogy akkor talán össze kéne hozni azt az alkotmánymódosító kétharmadot, s révbe tuszkolni a kérdést. Ha most Iohannis hajlik a tanácsokra-tippekre és  úgy véli, kap még egy löketet a Cotroceni felé,  azzal hogy az igazságügyféltő referendumot ráaggatja május 26-ra, a konzultáció ezen eszköze újabb horzsfelületre csúszik. Mert tegyük fel, lesz össznépi kvórum, és a szavazók többsége lovagiasan felajánlja a karját Justitiának, hogy vezesse-rángassa át az úttesten, hol temérdek veszély leskel rá – mi szavatolja, hogy újabb évtized múlva konstatáljuk, hiába volt a buzdítás, közpénzeknek szervezésbe való öntése, a döntés ugyebár konzultatív

2. Amennyiben az államfő úgy kalkulál, hogy ezzel az energikusnak szánt gesztussal visszacsábítja táborának átigazolt vagy elbizonytalanodott részét, biztosan felmérésekre sandítva tenné. Másfelől átvenné a kezdeményezést, irdatlan kampányfelületet kapna és a még elnökjelölt nélküli kormánykoalíciót, de a jobboldalon fellelhető potenciális riválisokat is deffenzívába kényszerítené (legalábbis átmenetileg). Amit még elérne, hogy az év erről szóljon, a belpolitikai birkózás végképp monotematikussá sorvadva-silányulva témaszegény és meddő diskurzusokat generálna 2019 végéig. Iohannisnak amúgy nem lenne előzmény nélküli dolog a kérdés: témában való „jártasságára” vall, hogy 2017 januárjában a korrupcióról szóló referendumról már belengette intencióját... mely azóta is leng, lengedez.

3. A referendumos árucsatolásnak van egy félig szándékolt következménye: mobilizáló tényezőként hatna, s így magasabb részvételt, izmosabb szavazókedvet (vagy dühöt) hozna, mintha csak simán EP-kampány folyna a csapból a korteskedés április 26-i hivatalos startja után. Ez viszont alaposan kényelmetlen helyzetbe hozza a kisebb politikai alakulatokat, köztük az RMDSZ-t is, bár tudjuk, hogy ő nem politikai pártként definiálja magát. Mert az eddigi átlagon felüli (például 35-37% fölötti)  országos jelenlétnél a Szövetségnek mesés eredményt kellene produkálnia, hogy játékban maradhasson.