Nem is tudom, mit gondoljak arról, hogy Románia legnagyobb számú kisebbségéhez tartozom. Nem magyarként, mert a miénknél népesebb kisebbségi közösség van idehaza. Hanem nőként. Még világviszonylatban sem badarság a megállapítás: a Föld lakosságának összetételében is 50 százalék alá csökkent a nők száma (ennek oka országonként, közösségenként keresendő és bizonyára meg is található).

Viszont van itt ennél cifrább tény is: a legfrissebb hazai felmérés adatai szerint a nők – előkelő 30 százalékos mínusz bizalommal – külön kategóriába sorolhatók azok listáján, akikre ferde szemmel néz a lakosság. Bárhonnan is nézzük: elkeserítő valóság. És ebben én azt is megvizsgálnám, hogy milyen mértékben támogatják maguk a nők is azt, hogy igenis megalapozott a velük szembeni bizalmatlankodás…

Ha erre gondolok, tanácstalan vagyok, hogy van-e ünnepelnivalóm március 8-án, mit is celebrálhatnék nemzetközileg a velem egyazon közösséghez tartozókkal? Ja persze, el is felejtettem: a „nőiséget” meg a „nőiességet”… Nos, ha szétnézek magam körül, – még azelőtt, hogy a sírás utolérne – három kategóriába sorolnám azokat a nőket, akik bármilyen szerepet betöltenek a társadalom különböző gépezeteiben: 1. akik a mások által nekik kijelölt mederben végzik a „nőies” tevékenységeiket naponta, nem szólnak bele a „férfiak dolgába”, hiszen tudják, hogy az nagyon könnyen visszaüthet, így hát okosabb félreállni, 2. akik a frontvonalban találva magukat a nőies jegyek túlzott hangsúlyozásával, egészen a „cicababás” fogásokig elmenve próbálják némiképp hatástalanítani azokat a támadásokat, amelyek őket érthetik („bocs, én csak egy nő vagyok” felkiáltással), 3. és végül egy számszerűleg jóval kisebb kategória azoké, akik leállnak „kardozni” a férfiakkal, és amazok eszközeit használva, a harcmezőre vezető úton diszkréten elszotyogtatják a nemi jegyeiket, hiszen ebben, az „egyenlő” felek közötti párviadalban csak akadályoznák őket.

Nyilván, lehet erről vitázni, de az eddigi tapasztalatok szerint ezen a téren sajnos a párbeszédek akörül alakulnak ki, hogy miért is javallott a „klasszikus” és „jól bevált” nemi szerepek szerint élnünk az életünk, hiszen csak akkor maradhat meg az „egyensúly” a világban, ha a nők a nők dolgát, a férfiak a férfiak dolgát végzik bla, bla, bla… Bár lenne erről egy-két keresetlen, nem túl szalonképes szavam, ezt most hagyjuk inkább…

Nézzünk inkább annak mélyére, amire igencsak felháborító módon szintén a feminista diskurzus egyik vesszőparipájaként szokás legyinteni: a nők ellen elkövetett erőszakra, annak is a fizikai megsemmisítésig vezető változatára.

2018 novemberében a BBC lesújtó sajtóanyagot készített annak apropóján, hogy az ENSZ adatai szerint világszerte naponta átlagban 137 nő halálát okozzák a hozzájuk közelállók – férjek, élettársak, jegyesek vagy rokonok. A riportban az egy évvel korábbi számadatok szerint a világszinten megölt 87 ezer nő közel felének halálát okozta a hozzá legközelebb álló. A BBC erre alapozva szúrópróbaszerűen kiválasztott egy tetszőleges napot (2018. október 1-jét), hogy a sajtó tükrében megvizsgálja az aznap történt, nők ellen elkövetett 47 gyilkosság („femicide”) körülményeit. A legfélelmetesebb az, hogy a bemutatott történetek brutalitásukban és motivációjukban szinte semmiben nem különbőznek egymástól – Irántól Franciaországig, Brazíliától Kenyáig, Indiától El Salvadorig. A riportkészítők mindemellett még azt is megjegyzik, hogy magukból a beszámolókból is következtetni lehet a nők társadalmi elfogadottságára, ha az ők tragikus történeteik egyáltalán elérik az ingerküszöböt, hiszen azt is sejteni lehet, hogy számos ezekhez hasonló eset soha nyilvánosságra sem kerül. Nos, ha a „klasszikus” nem szerepek azt feltételezik, hogy a nőknek mindenütt el kell tűrniük a velük szemben legbrutálisabb módon, egészen a fizikai felszámolásig gyakorolt hatalmat, és azt, hogy puszta használati cikknek tekintik őket, amelyet, ha már nem „működik rendesen”, eltávolítanak, „kivonnak forgalomból” valamilyen módon, akkor azt hiszem, elég nagy baj van ezekkel a szerepekkel. Nem éppen áhítozni kéne rájuk, hanem valamilyen módon változtatni rajtuk, és általában a társadalom hozzáállásán is.

No, de nem kell a világ túlsó csücskéig mennünk ahhoz, hogy megfigyeljük, hogyan működik az intézmények által is szavatolt hatalmi túlkapás a magánéletben, azokban a „hétköznapi” történetekben, amelyeknek áldozatai nők. Marosvásárhelyen egy kislány maradt árván amiatt, hogy az időben hatósági segítséget kérő édesanyját, Emesét az illetékesek nem védték meg élettársa bántalmazásától. Végül belehalt ebbe a több oldali közönybe és egy vadászfegyverből származó sörétbe. Az esetről nem a középkori krónikákból szerzünk tudomást, hanem egy 2018 végén keletkezett sajtóbeszámolóból. Ugyanott arról is írnak: premiernek számít tájainkon, hogy a bíróság egyáltalán hivatali mulasztásnak méltóztatta tekinteni azt, ahogy Emese ügyében eljártak. Tetemes bírság kifizetésére is kötelezte az állam illetékes intézményeit, amelyek semmilyen módon nem reagáltak az elkeseredett nő segélykérésére.

Hosszan lehetne elemezni azt, hogy milyen kényelmes magánéleti zűrnek titulálni az ilyeneket, legjobb esetben is hisztisnek nevezni azt a nőt, aki szeretne kiszállni egy nem működő, életveszélyesnek bizonyult kapcsolatból. Tény viszont az, hogy Emese halálához egy egész társadalom sunyítására és nemtörődömségére volt szükség. És ez csupán egy eset a sok közül.

Na, de ma épp a nemzetközi nőnapot ünnepeljük boldogan és felhőtlenül. El lehet minket, nőket halmozni virággal és csokival. Nőnapra, szeretettel.

Aztán csak reménykedhetünk abban, hogy ezen a „különleges” napon nemzetközileg csak kevesen fogják vérbe fojtva „celebrálni” azt, hogy ők a világ legnépesebb kisebbségéhez tartoznak…