Valahogy mindig elillan, meglóg, kicsúszik, az utolsó, – vagy azt megelőző – pillanatban, mikor már úgy vélnéd, rajta vagy, veszed a lapot, csíped a témát: ilyen ez a jövőkép, állagánál-lényegénél fogva fura halmazállapotú valami. Hálás és egyben könyörtelen foglalatosság ezért a  perspektívakurkászás; a nekilódult képzelet meg a gunyoros kétkedés duális képlete, ahol az egyensúly a legkonokabb változó, a hiányérzetekbe sebtében furakodó kompenzációs késztetések minduntalan kibillentik. Pályatervezés, dinamika-menedzsment, víziódizájn, meg hasonlók fedhetik stilárisan a bizonytalanságot, műfajilag pedig adja magát a tudományos-fantasztikus (szak)irodalom, mint beváltható recept. De most nem sci-fi-ben utazunk, hanem ilyen helyi érdekűn, a trans(ilvanian)-fi(ction) menettérti állójegyes járatán. Az ablakhoz váltott bilétával, hogy a tájat jobban lehessen vizslatni, amint ködfoltosan  épp(hogy csak) tovakullog.

Egy hónappal a kolozsvári kongresszus (jesszus, ez már a tizennegyedik!!!) előtt, mihelyt a tisztújítás csak mérsékelten fog izgalmas pillanatokat kínálni – kivéve talán az EP-jelöltségre kandidálók kampánykoreográfiáját (+ a csúcsmeghívottak protokoll-üzeneteibe kódolt jelzéseket) – a jövőképben marad a remény dandárja. Hogy a köbre emelt újratervezésben az eddiginél konkrétabb (és/tehát számon kérhetőbb) passzusokat tartalmaz majd a bővített kiadású trans-fi kötet. Olyanokat is, amelyekből kiderül: nem talált az előkalkuláció a végszámmal, bekezdéseket a valóban megoldott, úgymond kipipált vállalásokról, és facsaró új betoldásokat, miket az élet hozott-diktált közben.

A jövőről képet alkotni azért is vészterhes buli, mert a vázlat (szociológusok, antropológusok és egyéb statisztikákkal, modellekkel operáló szakik háttérmunkája dacára), bármily részletes lenne is, inkább hasonlít egy elnagyolt – de legalább arányaiban korrektnek vágyó – skiccre, mint árnyalataiban is megfontolt, ám lendületes, színkezelésében olykor merész freskóra. (A „műteremben” kissé elidőzve: száz reprezentatív erdélyi képzőművészt tartalmazó tetszőleges halmazból – mondjuk A-K intervallumban – harminc másutt fejezte be/folytatja életpályáját mint Transzilvánia). Merthogy eleve több jövőképről lenne itt szó. Nagyban és miniben. A már másodiktól infósnak készülő kolozsvári belvárosi gyerek és a szintén másodikos (korú) sepsiszentgyörgyi őrkői magyar cigány legényke elváráshorizontja között lavírozva elnézném azt a pártprogramírót, akinek homlokáról kristálycseppként kigyöngyözik a legkisebb közös többszörös. De ha e hatásvadász extrapolált példát sutba vágnánk, akkor is indokolt a többes szám fokozott és kitartó használata.

Mert vannak vidékek, és végképp nem Kányádi szerint, melyek leszakadtak, vagy jó eséllyel lecsúsznak az erdélyi fejlődési gócok és vektorok mellől, hol már csak az egyre tátongó űrt lehet fejleszteni. S mert van továbbra is a hármas tagolású erdmagy népesség (bár e besorolás is újabb korrekciókra szorul), mellette a hegyen túli – identitásában egyre sérülékenyebb – populáció, kinek inkább voksa, mint hangja számított eleddig, de van és egyre inkább leend az „ötödik törzs”, külföldre rándult-kényszerült véreink, akiknek egy része még a visszatérek-befektetek refrént dúdolgatja, a másik meg már papot rendel Spanyolhonba keresztelőre (cathering+ házhoz szállított áldás). A mertek és miértek során továbblépkedve, ott a vegyes házasságok kellőképpen meg nem szólított tagjainak, gyümölcseinek garmadája, s mert továbbra is többnyire csak konstatáltatott, hogy mintegy 90 ezer magyar tudatú roma él Erdélyben. A  magyar melegekről még ennyit sem tudunk, egy pszeudóvita nyitányánál odébb nem jutott a kérdés.

Mint ahogy továbbgondolásra ingerel az, hogy ezzel a demográfiás-elaggó tendenciájú történettel mi a teendő: kevesebb minoritás=méretarányos jogok, avagy egál léptékeiben [szemléletében!?] átszabott (és fájóan okos kompromisszumokkal beszegett) stratégia. Vagy is-is, csakhogy a keverék aránya itt egyben a siker talánya.

Van-e a trans-fi kötetben hibajegyzék, példatár és inter(már szinte azt írtam kiber)etnikus tárgymutató? A párbeszédről például. Arról, ahogyan a dialógust le lehet folytatni egy kisebbség különféle metszeteit figyelembe véve, mintegy gyakorlatként a tágabb körű megszólításra. Arról, hogy kifele meg legalább két (vagy három: értsd Magyarország) irányba érdemes elindulni: a többség felé és a többi kisebbség irányába. Mindkét esetben a tövig mantrázott szándéknyilatkozaton túli harmadik buckáig nem jutott a svungból, bár ott, a halmocska tetejéről még futotta gesztusértékű és valóban minősíthető próbálkozásokra.

Mert mit akar(hat/na) valójában az országbeli magyar, (hogy hazai lenne, egyre több erőmbe kerül leírni)? Ez a kérdőívekből sztenderdizálható szubjektum. Tiszta, de legalább védhető környezetben, kiszámítható profittal és követhető jogi keretben, kulturális-közösségi igényeit megélve, gyerekeinek versenyképes tudást biztosítva átlépni a holnaputánba. Minimum középtávú garanciát (vagy annak meggyőző látszatát) a helyben maradás – mert a helytállás már fárasztó műszak – komfort-érzetére.

És akkor a (kvázi)civilek, a(z félig vagy csak negyedrészt kisemmizett) egyház, meg az imitt satnyuló, amott még megfeszülő média 3 dimenziós kivetített, kvadrofon hanghatással spékelt klipjeiről csak utalásszerűen így a finisben, hogy indokolt legyen a szüszpanszt jelző grafikai konvenció, mely óhatatlan kelléke minden sci-finek, a trans-finek, nyilván…