Olvasom, hogy egyre inkább szárnyat bont a bánsági párt, amely a térség szellemiségét és értékrendjét óhajtja promoválni; szeptemberben jegyezték be, mintegy két éves előkészület után és Temesváron kívül (ahol a polgármesteri hivataltól már igényeltek székhely-kiutalást) hamarosan Orsován és Resicabányán is lesz fiókja, majd a Németországba elszármazott bánságiak is létrehozzák a maguk részlegét.  Szimpatizánsaik vannak Bukarestben, Erdélyben, és kapcsolatban állnak a szintén régiós alapon szerveződő moldovaiak egy csoportjával. A tagfelvétel interjú alapján történik, első konkrét céljuk, hogy jövőben egy képviselőt küldjenek az Európai Parlamentbe.

A Partidul Banat nevű alakulatot szerkezetileg a németországi, illetve svájci pártstruktúrák receptje szerint alakítják ki, és egyik programpontjuk kimondja: meg kell szüntetni az egyházak állami költségvetésből folyósított dotációját. Az eddigi csekély forrásból az is kiderül, hogy szándékuk szerint a 90-es évek elején oly dinamikus és protestáló temesvári mozgalomból mentenék át a lendület emlékét, s artikulálnák azt immár politikai eszközökkel.

Itt le is zárulhatna a cikknek induló szöveg, ha nem épp ez szolgált volna ürügyként arra, hogy újfent a régiók Európájában magának helyet találó régiók Romániájára tereljem kurzoromat. Retrospektív vetületben az utóbbi 28 év régiós törekvéseiből kitelne egy utazókönyvtárnyi anyag: jobbára elméleti munkák, kerekasztalosan átbeszélt kérdések és néhány idejekorán elhasalt(atott) kezdeményezés krónikája férne bele.

Legkorábban az úgymond önkényesen megszüntetett megyék társultak közvetlenül a pálfordulat után: hevesen és naivan követelték visszaállításukat, a korabeli kormányzatok pedig bölcsen kivárták a mozgalom kifulladását. Pedig az 1968-as megyésítéssel sikerült a régiókat – némileg identitásukkal egyetemben – kisatírozni, ám, elegendő egy röpke pillantás a jelenlegi közigazgatási felosztást ábrázoló térképre, hogy kiderüljön: enyhébb mezsgyemódosításokkal újra lehet rakni belőlük a nagyobb entitások puzzlejét. Nyolc darab lenne belőlük, de nyilván nem a jelenlegi fejlesztési régiók osztatát követné a felállás.

Centenáriumi pillanat előestéjén újfent előhozakodni ezzel a régiósdival már csak azért is kényes vállalkozás, mert az utóbbi negyedszázadban bekövetkezett szétfejlődésre senki sem számított annak idején, midőn egy Kolozsváron szerkesztett, és Provincia néven működő lap körül a szubszidiaritást több metszetben is vizsgáló-elemző műhely a centrum-periféria kérdését, a régiós, vagy akár kistérségi identitások mikéntjét tűzte terítékre. Képzeletbeli régióinkat szétfeszíti, egyensúlyukat kibillentette az a folyamategyüttes, aminek következtében például Jászvásár izolálódott a maga térfelén, a tőszomszéd és végleg leszakadt Vaslui, Botoșani megyék „szorításában”, Konstanca lekörözte (hogy ne mondjam, sportzsargonnal élve, lealázta) Tulceát, mint ahogyan Kolozsvár is kihízta magát, és nagy körívben elszippantotta a közép-erdélyi fejlődési gócok elől az ájert.

A területrendezés, s ezen belül a régióképzés, az adminisztratív átszervezés szerencsére már nem pusztán a politikum atributuma;  szakirodalma van, kiterjedt  nemzetközi példatára és csak utalásképpen:  legalább 14 kritériumot mérnek-vesznek figyelembe, amikor egy régió határait, egyáltalán létjogosultságát és fenntarthatóságát  mérlegelik.

Nem tudom, hogy a friss őszi vetésben szárba szökkent bánsági párt hány tavaszt ér meg, s milyen eredménnyel. Felbukkanását egyelőre inkább jelzésértékűnek vélem, a klasszikus erdélyiek–miticák, bukarestiek–moldvaiak (s ha már itt tartunk moldvaiak–bukovinaiak) dichotómia mellett az ország földrajzilag is legnyugatibb térségének visszatérő öndefiniáló késztetését.