A címben föltett szócska nem valamilyen becenév, teszem azt Lear király legkisebb leányának, Cordéliának ajnározása, hanem egész egyszerűen ezt jelenti/jelentette szocialista nevelésügyi kifejezés gyanánt: hajpánt. Ennek a mi iskolánkban, amely a Magyar Autonóm Tartomány kellős közepén állott, nem volt magyar neve, tanárok és deákok, székelyek, románok és egyéb szerzetek csak ekként szólottak róla. Ezzel szemben állott mindig egy kirendelt szolgálatos aligazgatótól lefelé az iskola kapujában kora reggelente, és ellenőrizte, ha a karszám rendes román államilag hitelesített cérnával és nem ókínai kapoccsal van felerősítve kabátunk ujjára. Ezenfelül a leányok negatív diszkriminációja is megvalósult, ui. le kellett venniük – ha volt – kendőjüket, sapkájukat, megnézendő, viselnek-e kordelucát.

(Kalapja csak a polgári dámáknak volt, de ők valamilyen oknál fogva akkortájt nem jártak a mi iskolánkba, a Magyar Autonóm Tartomány kellős központjában.)

Talán ha a kovásznai iskolában – amely már nem a MAT centrumában, hanem az azonos nevű zsudéc földrajzi térségeiben működik – felállíttatott volna egy kordeluca-check point (ellenőrző állomás), mint egykor a két Berlin határán, nem történhetett volna meg az, ami megesett sajnálatos módon március idusán.

Mint tudjuk, Iduska rendszerint piros-fehér-zöld kokárdát, kokárducát visel, de akadt egy vajnafalvi kislány – így szól a helyi információ a főszereplő illetőségét illetően –, nevezzük Kordelucának, aki erre az ünnepre a román nemzeti színekből összeállított fejpántot öltött.

Egy nagykorú demokráciában – mint például New-Yorkban – akár meztelenül is járkálhatsz, még a szürke evet sem fordul meg utánad az ENSZ udvarán. Valószínűleg a lányka pucérsága az etnikai érzékenységben kovászolt tájainkon sem keltett volna akkora feltűnést, bár az iskola ivarérett tanulóinak száma meglehetősen magas feltételezésünk szerint.

Nos, ha jóindulatúan kezeljük az ügyet, akkor Kordéluca csupán jelezni kívánta, szívvel-lélekkel részt vesz magyar/székely társainak ünneplésében, egyetlen fenntartással, ő ezt románként, román szívének – bármennyire hihetetlenül hangzik ez egyeseknek – kedves színekkel ünnepli meg.

Ha a tanári testület felfogja a következményeket, akkor a szolgálatos osztályfőnök félrehívja Kordelucát, javaslatot tesz magánbeszélgetés keretében egy semlegesebb színű fejpántra. Ha Kordéluca makacsul kitart elhatározása mellett, akkor az oszi nyel egyet s nyíltan beismeri a józan ész kudarcát – de osztályát, ha azok apprehendálnak a színek ellen, figyelmezteti, Románia demokratikus ország, ahol mindenki azt visel a a fejében, sőt már a fején is, amire kedve szottyan.

Valamint elmondja másik magánbeszélgetésben, hogy nem jó ujjat húzni a hatalommal, és eszélyes ember tudja, hogy Kovászna egy kis foltja az országnak, amelyet a székely történelem és a róla szóló tankönyv is bőven bizonyít negatív példákkal. Vagy arról példálózik, ha áruló volt-e vagy reálpolitikus Görgey Arthúr.

Ha az egészet eleve gyanúperrel nézzük, akkor nyilvánvalóan a Kordeluca fejére illesztett pántot és az általa hordott szimbólumokat a vajnafalvi anya és apa nem jóhiszeműen, hanem provokatív szándékkal szőtte bele nevelésébe és gyermekének hajába. És a másik oldal be is ugrott a provokációnak. Amire a provokálók hátországa hatványozott gyűlöletbeszéddel felelt, alig várva már, hogy legyen valami balhé. (Vagy lehet, hogy ez már jobb hé volt?)

Az általam javasolt megoldás meglehetősen opportunistán hangzik: március 15-re, amíg az iskolai autonómia is megszületik, adjanak a magyar többségű településeken iskolai szünnapot. Így Kordeluca még az afroázsai unió ellenzőinek valamennyi nemzeti szimbólumával, jellel is, tapssal, háromszoros kiáltással büntetlenül felpántozhatja elcsavart kis fejét.