Mindketten román állampolgárok, valós személyek, vélhetően hímneműek és egyaránt az igazságügyi rendszerben tevékenykednek. No meg, a családnevük is egyforma. Ez már alapos ok arra, hogy – ha a miniszteri (politikai) érdek is úgy akarja – helycserés csellel beugorjanak egy epizódszerepre abba a bohózatnak alig nevezhető folytatásos képregénybe, ami épp zajolgat itt előttünk a gyanúsan meleg október-finisben.

Szolgálatos Tudorelünk, ki frissen úszta meg az egyszerű bizalmatlansági indítványt, egy fura-fonák közjáték kellékeként, mintegy megacélozott vértezettel kelt ki a tarajló parlamenti padsorok közül, és újfent támadásba lendült; úgy gondolta, kihasználja a Kövesi lemondatásából származó svungot, és a legfőbb ügyészt is trófeái közé aggatja, hadd derüljön ki egyértelműen ki itt a legény a tárcán. Igyekezete koherens: a Lazăr (pontosabban az Augustin Lazăr) bűnlajstroma ugyancsak 20 pontos, a nyelvezet stiláris jegyei sem változtak, s a tálalás módja is rokonítható a nyári offenzívában bemutatott arzenálhoz. Személyes bosszú, vagy helyezkedési, tán megfelelési kényszer, avagy e kettő elegye, erről hadd vitázzanak a szaftosabb zsurnalizmust kedvelő céhtársak. Tény, hogy amire Tudorel Toader, mint kegyelemdöfésre számított, silány erőlködésként sült el.

Preciőz szakmai zsargonjába állig beburkolódzó miniszterünk ugyanis a tőle jól megszokott taktikával rendre ígérgette, hogy újabb igazoló (terhelő) dokumentumokat tár elénk azt bizonyítandó, mily kacifántos körülmények között jutott piedesztálra Lazăr, az Augustin. Hogy míg a Gyulafehérvár tájékán működött, lezárt egy Iohannis ellen indított eljárást, ennek fejében persze felfele buktatták. Toader csak egy apró kis árnyalat fölött siklott el, nagyvonalúan: valóban volt ügy, és tényleg Iohannist érintette, és igen, Lazăr volt az aki lezárta a dossziét, csakhogy azt meg Cristiánnak hívják. Ez a szelektív pedantéria s ennek utolérhetetlen bája mi elbűvöl, hengerel, letaglóz. Miniszterünk amúgy ügyesen forgatta magát, hárított, kifogásokat keresett, és paragrafus-szagú érvek mögé rejtőzött, valahányszor Dragnea és csapata sürgette, például legutóbb az amnesztiatörvény beterjesztésével. Az igazságügyi reformot szavatolni hivatott törvények esetében is igen hamar a parlament szakbizottsága, illetve plénuma felé terelte a kritikákat, mondván, hogy amit ő javasolt, az teljesen elferdült menet közben, felismerhetetlenné torzult, ezért ne rajta keressék a svájcer sajtot megszégyenítő hézagos végterméket, melyre az Alkotmánybíróság és a Velencei Bizottság egyaránt ugyebár rávonta vizes-ecetes leplét.

Az utóbbi napokban olybá tűnt, hogy a kormányátalakítás során épp a Toader-kérdés fogja a legtöbb galibát okozni az egyébként sem görcsmentes koalíciós konstrukcióban: Tăriceanu védte, Dragnea támadta, s már az a benyomás izmosodott meg, hogy Justitia hazai helytartójának sorsa szakítópróba lesz a kabinetben. Meglehet, ez a hangulat is hozzájárult ahhoz, hogy hősünk még többet gondoljon saját árfolyamáról, mint a valós piaci érték. Mert nyilván, az igazságügy az év slágere volt Romániában, de a hatalmon belüli vitának jóval több vektora van, rejtettek és igen hatékonyak. Nem kizárt, hogy Toader átfogóbb alku része mindössze, a kisebbik és nagyobbik kormánypárt újraszeletelné a tortát, és ebben a kalkulusban Tudorel Toader csak egy tétel, mert morzsát azért még sem mondhatok.

Midőn e sorok megjelennek a számítógép itthoni képernyőjén Toader még bízhat abban, hogy a D-II kabinetben is osztanak neki mezt, de azt nem garantálom, hogy a szöveg megjelenésekor ugyanilyen optimista lesz. Egy valamiben viszont teljes meggyőződéssel tudok állást foglalni: az időközben magát közjegyzői képesítésével ellátó Toaderhez nem mennék iratokat hitelesíteni, még ha a szomszédban lenne is majdani irodája: mert mi a biztosíték, hogy a személyi adataimat helyesen vezeti be az okmányba, s jó helyre teszi a pecsétet, tényleg saját aláírásával szignózza az iratot? Mióta a Krisztiánt Ágostonnak olvasta...talán nem is alaptalan ez a tartózkodás.