Mellbevágó hírt olvastam nemrégiben. Európa legutolsó lepratelepének – amely ugyan hol is lenne másutt, mint Romániában – igazgatója (mesterségére nézve közgazdász), szívbe markoló levelet közölt a Facebookon, amelyben felkéri a háztáji kertekben gazdálkodókat, adományozzanak a tichilești-i lepratelepnek némi zöldséget, burgonyát, kevés gyümölcsöt, olyan terméket, ami esetleg fölöslegben lenne, hogy feljavítsák és valamivel egészségesebbé tegyék az ápoltak étrendjét.

A levélíró nagyon szerény: jelentéktelen adagokat kért, amiből a napi élelmiszer pótlások mellett esetleg egy kis savanyúságot, némi lekvárt is eltehetnének télire. „Minden jól fogna, mindössze tíz személynek. Mi le is szedhetjük a terményeket, bárhol Tulcea, Konstanca, Brăila, Galac megyében. Vagy ha felkeresnének minket, hogy megismerjék az itteni életet is, szívesen látjuk önöket” – hangzik a rövid levél.

Amelynek megírását az indokolja, hogy bőkezű kormányunk betegenként napi 11 lejt utalt ki a napi ellátásra – ebből reggelit, ebédet és vacsorát kellene biztosítani az ápoltaknak. A kormány igazán nagyvonalúbb is lehetett volna, hiszen a kórházakban a kórházi koszttól lefogyott betegek otthon „visszahízhatnak”, de a tichilești-i tíz ápoltnak a lepratelep egyben otthonuk és temetőjük is, hiszen ők teljes életüket itt élik le.

A levélíró a személyzet számára nem is kért semmit. Mint később elmondta, fájt a szívük látni, hogy ők – nyilván otthonról hozott – szendvicseket esznek, miközben az ötven és kilencven év közötti ápoltak reggelire üres teát kapnak, esetleg némi sóspereccel.

A megindító levél nyomán azonban még nem született volna meg ez a jegyzet, hiszen az ember annyi kétségbeejtő dologgal találkozik manapság Romániában…

Csakhogy röviddel később a szemembe ötlött egy másik hír, miszerint szenátor uramék – szociáldemokraták, természetesen – úgy döntöttek, hogy a börtönből kiszabadulók pénzt kapjanak az államtól ruhára, gyógyszerekre, élelemre, emellett pedig ingyen utazzanak. És nem csak szabadulásuk napján, hanem három egész hónapon át.

Most nagy hiba lenne, ha abba a tévedésbe esnénk, hogy lám-lám, tud ám nagylelkű is lenni az állam. Mert ezt a pénzt végül is nem az állam, hanem mi, az adófizetők fizetjük. Azok, akiket mondjuk az éppen kiszabadulók korábban megloptak, vagy párt lejért leütöttek. (Persze, mi a fenének nem adtuk oda rögtön nekik azt a néhány lejt).

Ez a kormány annyira béna, hogy még csak cinizmussal sem lehet megvádolni. Azzal esetleg, hogy úgy gondolta volna, fölösleges pénzt adnia a kórházaknak, amikor a romániai gyógykezelés mellett a betegeknek amúgy sincs esélyük a túlélésre. (És nem is járt volna messze a valóságtól).

Vagy hogyan is vádolhatnám meg pragmatizmussal a félanalfabéta kormányt, hogyan gondolhatnánk, hogy úgy vélte, a nyugdíjalaphoz nem a betegek, nem az országot elhagyók járulnak hozzá, hanem, többek között, éppen a börtönből szabadulók, akik, ugye, büntetésük idején, tudományos munkák szerzőiként, annyira megjavultak, hogy szabadlábra helyezve felhagynak a lopással, mismásolással, bundázással, az ország javainak lenyúlásával, és nyomban becsületesen dolgozni fognak, új életet kezdenek, ezért kell hát őket támogatni.

Meg aztán politikusaink minden bizonnyal leprások nem lesznek, ám az nem biztos, hogy megússzák a börtönt… Nyilván ezért van, hogy évek óta – legalább is Liviu Dragnea elítélése óta – csak a foglyok jogairól, élelmezésük és börtönkörülményeik javításáról, a börtöncellákban őket megillető négyzetméterekről, kényelmükről, mielőbbi szabadulásukról esik szó, és csak azt csodálom, hogy eddig még nem vezették be a Nyitott Börtönök Napját!

De visszatérve az eredeti témához: az ember csak elgondolkozik azon, hogy Tichilești esetében milyen szűkmarkú lett a kormány. Pedig, ha azt a 11 lejt felemelnénk, mondjuk 20 lejre – ami szintén nem nagy összeg, de a 11 lejnek majdnem, a kétszerese –, akkor éves viszonylatban ez az összeg az államháztartást nem egészen 60 ezer lejjel „terhelné meg”, a tíz beteget és a – mondjuk – kilenc fős személyzetet is beleszámítva.

Ennyi pénzért pedig Liviu Dragnea még csak le sem hajolna, hiszen tudunk olyan polgármesterről is, aki 50 ezer euróért még az ágyból sem kelne fel.

A tichilești-i levél nyomán aztán megindultak az adományok, az igazgatónő szerint szinte egész évre való élelmiszer érkezett hozzájuk, megtelt az éléskamara, tele lett a pince is.

Az adakozók között egyszerű háziasszonyok, tenyérnyi kertecskén gazdálkodók, jámbor szívű öregek, jószívű fiatalok voltak, akik zsákszámra, vagy csak kis nájlonszatyrokban hozták az élelmet – a betegek számára „minden földi jót”. Feltehetően a kormány is elszégyellte magát és bejelentette, megvizsgálja a lepratelepnek kiutalt összegek növelését. Hogy mikor és mennyivel, azt nem tudni.

Végül még csak ennyit: a nagy cégek, a multimilliomosok nem tartoztak a jótékonykodók közé – tíz emberen segíteni nem túlságosan nagy reklám.

És nem, nem voltak nagylelkűek a politikusok sem. Ők jól megvannak a parlamentben, a kormányban, pártjaikban – saját politikai leprafészkükben.